Countryhumans

4.

~ Japán szemszöge ~

Szeptember 19. csütörtök

Az első pár hét után a többség visszaszokott a sulihoz. Már egyre kevesebben késnek el, bár "kivétel erősíti a szabályt" alapon Magyar sosem ér be időben.

Ma az ültetési rendet is kiosztotta UN (ofő). Kína mellé kaptam helyet. Tudom, hogy helytelen, de szeretem. Hatalmas, inteligens és kedves srác. Csak ne lenne az örökbefogadócsaládom tagja. Így elméletileg testvérek vagyunk... de annyira nem rossz, ugye? Mármint nem vérszerinti bátyám...
- 你好! - köszönt.
- こんにちわ! - viszonoztam.
Az órát úgy ültem végig, hogy egyszerűen nem bírtam ránézni. Nem tudom, miért, de még akkor sem tudtam a szemébe nézni, mikor kölcsönadtam neki a radírom. Pedig otthon mindig egymás mellett ülünk vacsinál.

Azt hiszem ezt ő is észrevette, mert óra után odajött hozzám a folyosón.
- Valami baj van?
Még mindig a földet bámultam.
- Nem, nincs.
- Akkor miért nem nézel rám?
- Nem tudom...
- Kérlek. Japan-chan.
Mikor kimondta a nevemet, ráadásul becézve, végigfutott a testemen egy kellemes borzongás. Ránéztem. A csillagai - mint mindig - most is fényesen ragyogtak.
- はい？(igen?)
- Ha van valami amit mondani szeretnél, kérlek mondd!
- ...
- Japán...

Nem bírtam tovább. Már-már 10 éve vártam.
- わたしは、あなたを愛しています! (én szeretlek téged!) - kiáltottam, majd elfutottam. Gyerekes, tudom, de így legalább nem láttam a reakcióját, bár tutira sokkolta, mert nem futott utánam.

Nem akartam bemenni a többi órára, mert féltem, hogy Kína esetleg kinevet, vagy ami rosszabb, megutál és átültetést kér UNtől. Az a legszégyenteljesebb lenne számomra. Ha megtörténne utána tuti harakirit hajtanék végre (Í: rituális öngyilkosság).
Inkább lementem a gyengélkedőbe, ahol beadtam, hogy rosszul vagyok. Mivel általában sokat vagyok beteg, így minden gond nélkül felhívták Thait (nevelőanya), hogy vigyen haza.

- Minden rendben kicsim? - kérdezte aggódva, mikor megjött. - Köszönöm, hogy felhívott. Hazamegyünk. - fordult a nővérhez.

Út közben nem nagyon kérdezősködött, amiért hálás voltam. Míg várakoztunk az egyik piros lámpánál egy utcai zsonglőr-mutatványos szórakoztatta az unatkozó utasokat. Egész jó volt. Ezért jó, ha a város másik végében laksz. Megéri, hogy fél órával hamarabb keljek fel reggelente, ha közben mindig szembejön egy ilyen meglepetés.

Otthon kijelentettem, hogy fáradt vagyok, bementem a szobámba és ledőltem az ágyamra. Kis idő múlva megrezzent a telefonom. Dél-Korea írt SMS-t

D.-K.: Minden rendben? Hova tűntél?

Gyorsan leírtam, hogy mi történt, majd egy perc sem telt bele, mire már meg is kaptam a választ.

D.-K.: Nekem nem úgy tűnik, mintha ki akarna nevetni, inkább... gondolkodik. Mármint ez nem szokatlan tőle, de most még jobban elmerült, mint általában szokott. Szerintem, ha hazaér próbáld meg megbeszélni vele.

J.: Szerinted, mégis hogy beszélhetnénk ezt meg? "Szia, szeretlek, de ezt már egyszer az arcodhoz vágtam, amiért bocsi. Szóval járnál velem? Le se sz@rva, hogy gyakorlatilag testvérek vagyunk?" Azt se tudom, hogy szeret-e egyáltalán. °^°

D.-K.: XD Najó talán nem így kéne... de ha mégis ezt dobod be azt feltétlen videózd le nekem!

J.: >:(

D.-K.: Bocs. Mennem kell, mert UN észrevette, hogy órán telózok. Pá! Gondolkodj még rajta!

Igaza volt. Valahogy meg kellett oldanom ezt a problémát. Végül is mi rossz történhet? Max Kína kijelenti, hogy nem viszonozza az érzéseimet és magányosan fogok meghalni.