Countryhumans

13.

Okt 12. hétfő

~USA szemszöge~

Elhatároztam, hogy ma odamegyek Rushoz és bocsánatot kérek tőle.
Suliba beérve viszont szomorúan konstatáltam, hogy becsengő után sem jött meg. Szünetben odamentem Magyarhoz, ami megint csak újabb csoda volt, hogy ő itt volt, de Russia nem.

- Heló, nem tudod, mi van Russal? - kérdeztem.
- Oooh, - nézett rám enyhén perverz mosollyal. Belegondolni sem akarok mi járhat a fejében. - ööö... beteg. Belázasodott asszem.
- Francba - motyogtam - azért köszi.

Bólintott egyet mire visszaültem a helyemre és szépen csendben magamba zuhantam. "Komolyan most kellett lebetegednie? Pont MOST?" - zúgolódtam magamban.

Végül eldöntöttem, hogy délután felkeresem, átmegyek hozzá és csak azért is személyesen kérek elnézést azért, mert faképnél hagytam.

Egy csiga lassúságával vánszorogtak az órák és csak nem akart eljönni a nyolcadik óra. Tényleg mindent megtettem azért, hogy odafigyeljek az órákon, mert akkor legalább a mai házit is odaadhatnám Rusnak.

Végül kicsengettek az utolsó óráról is, én meg mint egy őrült futottam Russiáék háza felé. Látni akartam. Nem érdekelt, hogy beteg, nem érdekelt, hogy esetleg elkaphatom én is. Látnom kellett. És nem csak azért, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem.
Hiányzott, pedig csak 2 nap telt el, mióta utoljára láttam.

Lihegve, levegő után kapkodva álltam meg a kapujukban. Meg kellett kapaszkodnom a kerítésben, ha nem akartam elesni az oxigénhiány miatt. Mikor már kicsit lenyugodtam, becsengettem.
Arra viszont nem számítottam, hogy USSR nyit ajtót.

- J-jó napot - dadogtam. Nem tagadom megijesztett a látványa, de mégis ki nem rosálna be egy sebhelyes arcú, félszemű, pipázó őrülttől. Szerencsére most egészen normálisan viselkedett.
- Mit akarsz, kölyök? - Au. Ez fájt. Ha nem félnék tőle, tuti kikérném magamnak, hogy nem vagyok kölyök és egy kicsit megtanítanám az alapvető illemszokásokra, mint például a köszönésre, de így csak ennyit dobtam oda neki:
- Russiához jöttem. Órai munkákat és házikat hoztam. Beengedne, kérem?

Mintha egy pillanatra elsötétült volna az arca, de a következőben már újra méregetni kezdett.
- Gyere - mondta vérfagyasztó hidegséggel hangjában, és miközben beléptem, tekintetét úgy rámtapasztotta, mint szűz tinifiú a házibuliban a csajokra.
Végigpásztázott vagy háromszor tetőtől talpig és már az volt az érzésem, hogy a koporsómhoz nézi a méreteim.

Beléptünk a házba, ahol az előszobát a nappalival összekötő fal sarkának takarásában egy ártatlanul pislogó szem bámult egyenesen rám. Értem én, hogy nem vagyok gyakori vendég errefelé, de miért kell mindenkinek stírölnie? >.<

- Belarus! Mutasd meg ennek, hogy merre van a bátyád szobája. - utasította a kislányt rám mutatva.
"Á, most már értem. Tehát már nem számítok embernek a szemében, csak mert bekéreckedtem." - fintorodtam el.

A kicsi csak bólintott és fejével a folyosó felé mutatott, majd elindult. Lehetett vagy 6-7 éves. Viszont anyát, vagy legalábbis bárkit, akit annak hihetek nem láttam...

Rus szobájához érve az első dolog ami feltűnt, hogy az ajtón egy hatalmas "BE NE TEDD A LÁBAD" felirat. Mondjuk mindez ciril betűkkel volt felírva így Belarus fordította le nekem, mikor rákérdeztem, hogy mi is van odaírva.
Amúgy ami végképp para volt, hogy nem táblára volt írva, vagy plakátra, vagy mit tudom én, hanem az ajtó fájába volt belevésve. Tisztára, mint egy horrorfilmben.

Benyitottam és egy 'Elnézést.' után beléptem.
Russia épp aludt, de így legalább nyugodtan szemügyre tudtam venni a szobáját.
Nem túl sok extra volt benne. Egy nagy franciaágy, egy normális íróasztal tankönyvekkel és egy laptoppal, kisebb méretű szekrény, pár poszter és egy gitár.