I'M HERE [Eren x Reader] ✔️

15. Fejezet

[Reader]

Remegve próbáltam meg feltápászkodni, minden egyes testrészem azt kiáltotta: Állj meg!

Letöröltem a vércsíkot az arcomról, de a hirtelen nagy vérveszteségem következtében kissé megfordult velem a világ, mikor úgy éreztem sikerült rendesen felállnom. Ez akkor nem érdekelt, szemeimmel egy viszonylag éles tárgyat kerestem, hogy majd azzal próbáljam meg a fiút megvédeni, de nem találtam semerre sem valamit, ami hasznomra vállna.

Összeszorítottam a fogaimat. "Nem lehet igaz!"

Ekkor eszembe jutott Eren búvóhelye, ami talán nincs is olyan messze. Anélkül, hogy pontosan átgondoltam volna a lehetőségeimet kezdtem el futni az ismerős irányokba, reménykedve abban, hogy a fiúnak ott birtokában lehet egy kése, vagy bármi efféle dolog.

[Eren Jaeger]

Minden porcikámát átjárta a fájdalom, szúrós és teljesen émelyítő illata a véremnek becsapta a saját érzékeimet, és teljesen átváltoztam a vámpír alakommá.

"Harcolj!" Kiáltoztam magamban. Nem akartam feladni, legalábbis addig nem, amíg nem tudtam biztonságban [Név]-et. Addig nem adhattam fel!

Csak egy pillanat volt, ameddig sikerült kikukkantanom a temérdek farkas közül, de pont megláttam a lány egyre távolodó alakját. Nem is fogtam fel, pontosan merre megy, nekem annyi elég volt információnak ahhoz hogy kissé megnyugodjak az, hogy ő hamarosan biztonságban lesz.

-Ne hidd ezt, Eren.-Lépett közelebb Berthold, ekkor a többi lefogta az összes végtagomat, melyek színét már a vörösség birtokolta. - Azt hiszed, el fogjuk engedni? Mindig megtaláljuk azt, akit keresünk.

-Rohadjatok meg, egytől egyig.-Mondtam halkan. Kezdem elveszíteni az erőmet, a túlzott vérveszteségemtől egyre homályosabban látok, lassan már az előttem levő mocsoknak is csak a körvonalát tudom felfogni.
Ahogy veszem a levegőt, hirtelen vért köhögök fel, de a lefogóim még annyira sem engednek el, hogy rendesen köhöghessek.

-Úgy hiszem, te itt most meg fogsz halni, Eren Jaeger.-Mondta teljes gúnnyal a hangjában, miközben felém hajolt, és a torkomhoz szegezte az agyarát.-Hidd el, lettek volna még terveim veled. Kár hogy így végezted.

Próbáltam kihúzni kezeimet a fogak közül, de ezzel csak azt értem el hogy azok mégjobban felsértették a bőrömet, égető érzést hagyva maguk után.

Lehunytam a szemeimet, a feketeségbe azonnal a múltam borzalmas tettei álltak elő. Ahogyan testem felett átvette az irányítást a hatalmas erőm, és kontrol hiányában akaratlanul nekiestem a családom tagjainak, ahogyan Erwin Smith ezután milyen szúrós tekintettel méregetett, mikor ki voltam kötözve elé, majd mikor csodával határos módon elengedett annak fejében, hogy Rivaille Ackermannak rám kell lesnie jónéhányszor.

Halványan, de csöppet sem boldogan mosolyodtam el, könnyeim eleredtek.

Ekkor felcsendült annak a lánynak a hangja, akit csupán néhány napja ismertem, meg. A lágy nevetése, az érintése mind egytől egyig felért számomra egy valóságos csodával, mely minden egyes percemben bearanyozta a napomat, és az eddigi rideg világomat egy kellemes környezetté teremtette.

Hirtelen, mielőtt még Berthold teljesen át tudta volna harapni a nyakamat, sietős léptekre, loholásra lettem figyelmes. Halványan, alig észrevehetően kinyitottam a szemeimet, ekkor láttam meg a felénk száguldó [Név]-et, kezében egy hatalmas karddal, amit valószínűleg a búvóhelyemről vehetett el, tekintve mennyire ismerős volt.

Berthold is a hang irányába nézett, de már késő volt; a lány átszúrta az oldalát a hatalmas karddal, melynek következtében hörögve összeesett.

A többiek ekkor realizálták, mi történt. Rögtön a vezérükhöz siettek, addig a lány odaguggolt mellém, és remegő kezekkel odatapasztotta tenyereit az arcom két oldalára.

-Eren!-Hallottam a hangján, hogy nem sok tartotta vissza őt ahhoz, hogy elsírja magát. Meg akartam ölelni őt, de egyszerűen nem tudtam megmozdulni, a testem pedig ebben a pillanatban mondta fel a szolgálatot.
Szemeim, akármennyire is nem akartam, ellenálltam, lecsukódtak, s éreztem hogy lassan nekidőlök a lány testének.

"Meg kell... Védenem..." Ez volt az utolsó dolog, ami az eszembe volt, mielőtt kikapcsolt volna az agyam.

[Reader]

Tehetetlenül figyeltem, ahogyan a fiú feje leereszkedik, majd teste -mintha már nem is élne- tehetetlenül támaszkodik meg az enyémen. Odahajoltam hozzá, de egyenlőre még nem éreztem azt, hogy lélegezne.

A szívem kihagyott egy ütemet, és szemeim rögtön könnyesek lettek.

Ajkaim elnyíltak egymástól, abban a pillanatban nem érdekelt, hogy még veszélyben vagyunk. Átkaroltam egyik kezemmel a vállát, másikkal kényeztetni kezdtem az arcát, letörölve ezzel néhány már lassan odaszáradt vérfoltot.

-Eren!-Kiáltottam kétségbeesetten-Eren,kelj fel!

A könnyeim megállíthatatlanul folytak végig a bőrömön, észre sem vettem már hogy az elkeseredettségtől s szomorúságtól már úgy bömböltem, mint egy óvodás gyermek.