I'M HERE [Eren x Reader] ✔️

11. Fejezet

[Reader]

Általában nem szoktam hagyni azt, hogy valaki lássa a gyengébb oldalamat, és eddig ez be is vált. Egyedül Jean és Marco volt az, aki ezt láthatta, s ha a réges-régi múltamra gondolok, felugrik még anyukám képe. Ő volt az első, aki látta a könnyekkel teli arcomat.

A szemeimbe újból könnyen gyűlnek, ahogyan ott ülök törökülésben a fiú előtt, az ágyamon, a bérelt házamban. Kint már teljes sötétség honol, nyugalommal tölt el ennek a felismerése. Az ablak, mely ugyan kicsit van csak nyitva, gyenge s egyben hideg levegőt enged be magával, s most az egyszer ezt sem bánom.

Tényleg nem értettem. Most, hogy a Jeannel való barátságom megtört, legalábbis egy időre, nem tudtam magammal mit kezdeni. Sírtam az emlékeink miatt, de legfőképpen az miatt, mert így visszagondolva tényleg sokkal több jelet vettem észre a fiún, mint amit eddig.

Eren csendben nézi, ahogyan küszködök magammal és a gondolatainmal, nem szól egy árva szót sem. Valószínűleg nem tudja, mit is tegyen ebben a helyzetben.

-Ha... Ha akarsz, elmehetsz. Nem kell pátyolgatnod.-Emelem fel rá könnyektől áztatott tekintetemet, minek láttán kissé megfeszül az állkapcsa, és makacsan megrázza a fejét.

-Nem fogok elmenni.-Sóhajtott-Mint mondtam már, egész este itt fogok lenni, hogy őrködjek melletted. Jean bármire képes, ha valamit meg akar szerezni.

Smaragd szemei tömény gyűlőlelet árasztottak, ahogy kimondta a fiú nevét az ajkain. A paplant teljesen összegyűrte, ahogyan ujjait ökölbe szorította, néha-néha még meg is remegett, a visszafojtott indulataitól. 

Láttam rajta, hogy valami aggasztotta, nem is kicsit. Mindig, mikor azt hitte nem nézek rá, kicsit aggóvá vált a tekintete, és mintha felpiszkált lett volna, de tudtam, hogy nem Jean miatt. Egyszerűen éreztem, hogy nem miatta lett ilyen feszült másodpercek alatt, mégsem mertem megkérdezni őt, úgy éreztem semmi közöm nekem ahhoz, hogy ő min gondolkodik.

De azok után, hogy kétszer is megmentett egy igen szorult helyzetből, nem tudtam fékezni magamat. Hálát akartam adni neki a cselekedeteiért legalább annyival, hogy meghallgatom a problémáit.

-Eren...Mi a baj?-Hajoltam közelebb hozzá, aggódó tekintettel. Rögtön rám nézett,  s egy pillanatra mintha a szemeiben meglepettséget véltem volna felfedezni, de elkapta a szemeit rólam. 

-Nincs baj.-Válaszolt egyszerűen, immár felkelt az ágyról, és háttal állt nekem. Kezeit zsebei mélyére rakta, és fel-s alá kezdett el járkálni a  szobámban, néha-néha kipillantva az ablakomon, amit egyszerűen nem értettem. Miért nézi az ablakomat? Nem lát ott mást, csak sötétséget, mégis minden második percben odapillant. -Feküdj le aludni.

-Nem vagyok álmos.-Motyogtam lehajtva a fejemet. Ekkor eszembe jutott valami, s kérdésemet azonnal fel is tettem, mivel nem akartam csendben lenni úgy,hogy közben úgymond vendégem volt-Te honnan ismered Jeant? 

-Ne érdekeljen.-Tért ki megint, mire immár morcosan leraktam az egyik lábamat a földre , és toppantottam vele egyet. Rám nézett, mire én is felpattantam az ágyról, és közelebb léptem hozzá, tartva a kialakult szemkontaktust. Bár arcomon halvány pír jelent meg, nem akartam veszteni ebben a csatában, amit a szemeinkkel vívtunk meg.

-De érdekel! Egyrészt azért, mert Jean az én ismerősöm is, másrészt mert én itt kitárom neked a szívemet meg minden, te pedig arra sem vagy hajlandó választ adni, hogy Te honnan ismered Őt, az én haveromat. Szóval? Nem bújhatsz ki ez alól!-Ekkor, mielőtt még felfoghattam volna mit is akarok csinálni, kissé erőteljesen megböktem mutatóujjamat a mellkasát, de egyáltalán nem mozdult meg a teste, még egy iciri picirit sem. Mint egy kőszikla, olyan volt.

Kicsit zavarba jöttem, mivel eddig önszántamból nemigen értem hozzá, és ezt látta is rajtam, és elmosolyodott. Rá akartam szólni, hogy ne mosolyogjon így rajtam, de ekkor hasított belém a tudat, hogy őt konkrétan most látom először mosolyogni, úgy szívből. A tudat pedig kellemes melegséget árasztott a mellkasomba...

-Elmondanám, de azzal hatalmas titkokat nyitnék fel neked, azt pedig nem lehet.-Hangja teljesen rekedté vált, és közelebb hajolt hozzám. Egészen közel, annyira, hogy szinte már érezni kezdtem az egyenletes lélegzetvételét a bőrömön, mivel az orrunk összeért. Zöld szeme mélyen az enyémbe hasított, olyan volt mintha a lelkembe akart volna látni. 

Talán csak néhány másodperc telt el, míg így voltunk, mégis úgy éreztem, mintha órák lettek volna. Elvesztettem az idő érzékemet, belefeledkeztem a fiú légzésének érzésébe, a megnyugtató szempárjába, és nem tagadom, hogy egy pillanatig még a kissé rózsaszínes ajkain is elidőzött a tekintetem, aminek következtében egy-két piszkos gondolat is beférkőzött a tudatomba. 

-Már így is néhány szabály határát súrolom...-Szólalt meg újból, tekintetét nem eresztette el az enyémtől-Nem az vagyok, akinek hiszel engem, [Név]. Bárkinek is hittél eddig, azt az embert felejtsd el.

Titkolózása egyszerre volt mámorítóan szexi, és keserűen ijesztő. Kedvesen nézett rám, mégis, a mondatában ott rejtőzött a figyelmeztetés, mégsem akartam foglalkozni vele. Tudni akartam hát, milyen ember is ő valójában.

 Ekkor viszont elhajolt tőlem, és teljes mértékben elfordult a pillantásomtól.