I'M HERE [Eren x Reader] ✔️

26.Fejezet [The End]

Sziasztok! Nos, elérkeztünk ennek a könyvnek az utolsó fejezetéhez. Köszönöm szépen mindenkinek aki végig olvasta, és csillagozott illetve kommentelt, jól estek, nagyon is!~😍❤️
Remélem találkozunk egy másik könyvben is!~

[E/3]

-A mai napon sok olyan ember távozott el közülünk, kik a jó ügyet próbálták szolgálni.-Rivaille Ackerman hangja akadozott volt. Semleges tekintetében senki nem láthatta azt, mennyire is össze volt törve abban a pillanatban. Ahogyan kint állt, a természetben mindent fekete fehérnek látott, szemei alatt éj fekete karikák éktelenkedtek, melyek kialvatlanságra utaltak. -De be kell látnunk, hogy amit Erwin Smith művelt, távol állt a jótól. 

Jó pár ember felnézett e szavakra a férfira, jelentőség teljesen, mintha csak azt akarták volna üzenni a tekintetükkel, hogy folytassa. Rivaille megköszörülte  a torkát, majd kissé előrébb lépett oda, ahol a tömeg állt, majd az égre tekintett. 

A felhők kezdtek szétterjedni az égen, így az újabb fénysugarak lassacskán, de magabiztosan kezdték el ellepni a teret.

-Erwin sok millió embert elválasztott egymástól, akik ellenszegültek a szabályainak. Egy természetfeletti lény nem lehet együtt egy emberrel, ezt hajtogatta folyton.-Folytatta mondandóját, acél szempárját visszahelyezve  a tömegre, akik nagy csendben hallgatták, itták minden egyes szavát, mely csöpögött az igazságtól. -Sok idő óta próbáltam fellázadni ellene, de mivel egyedül voltam, tudtam hogy nem sikerült volna. Ti, sajnálatos módon nem lettetek volna elég erősek és bátrak ahhoz, hogy ellenszegüljetek neki, jól tudom. S nem is haragszom ez miatt. Viszont a mi szabadságunkért cserébe két fiatal majdnem az életét áldozta. Egy vámpír, s egy emberlány, akik úgy döntöttek hogy a szívüket követik, és egymáséi lesznek.-Rivaille ekkor maga mellé nézett, ahol két ismerős alakot látott meg, és halványan, alig láthatóan elmosolyodott, de csak egy pár másodperc erejéig. -Eren Jaeger és [Teljes Név], ha ti nem tettétek volna meg ezt a lépést, hogy szabályt szegtek, bizony mi még mindig Erwin Smith-et éljeneznénk, rabságunk hálójában. Örökké hálásnak kell lennünk nekik, ennek a két fiatalnak akik életüket kockáztatták  értünk. -Fordította vissza tekintetét arra a rengeteg emberre utolsó mondatánál.

"Köszönöm, kölykök."-Mondta magában. "Mindannyian nagyon hálásak vagyunk nektek."

A vámpírok új vezetőt kaptak, méghozzá Rivaille Ackermannt, aki úgy kapta meg e helyet, ahogyan azt a törvény írta. "Az a következő vezető, aki megöli az előzőt."-Áll a vámpírok könyvében.

Rivaille megígérte, eltörli az összes olyan szabályt, melyet Erwin íratott kezdve az ember-természetfeletti lény kapcsolatról, s újakat csinál a helyükbe,  olyan példányokat melyek ezerszer jobbak lesznek elődjeiknél. 

Ugyanis Levinek nem az volt a célja, hogy úgy kapjon tiszteletet, mint Erwin: Félelemmel. Hanem úgy, hogy tisztelik őt.

-Köszönjük, Hange-san.-Fordult Eren a barnás-vörös, felfogott hajú nő felé, egy hálás tekintettel, s mellkasára helyezte kezét. Gyengéden megragadta az ottani anyagot, mely jelen pillanatban egy szürke póló volt. Az alatta levő, igencsak vastag kötésre tévedt a tekintete, ahogyan kissé elhúzta teste közeléből a pólót.-Ha te nem lettél volna...

-Ugyan.-Mosolygott angyalian a nő, és legyintett egyet, mintha semmiség történt volna. Pedig az igazság távol állt ettől...

//Néhány nappal ezelőtt//

-Shorty!-Rivaille a hang irányába nézett, megdermedt tekintettel. Az előtte fekvő lány még ébren tudott valami, s próbálta -a bejövő fény elllenére- nyitva tartani szemeit, ám hamar be kellett látnia, hogy nincsen sok esélye. 

Elkezdte lassan lehunyni a szemeit, amit a férfi is észrevett.-Oi, kölykök nem fogtok meghalni! OI!-Kiáltotta erőszakosan a feszültségtől és a félelemtől. Nem akarta bevallani magának, de az a kevéske idő amit ezekkel a "gyerekekkel" töltött valójában jót tett számára, és nem akarta elengedni őket. Ahogy rájuk nézett viszont egyre jobban kezdte elnyelni őt a sötétség. Nem tudta megmenteni azokat akiket minden erejével próbált...

-Fektesd őket hátra, én meg tudom menteni őket!-Mondta Hange, s Rivaille így is tett, amilyen gyorsan s óvatosan csak tudta. A nőre helyezte tekintetét, ki ekkor már letérdelt a két haldokló félhez, és egy szomorú, s egyben feszült tekintettel elkezdte lehámozni róluk a felsőjüket, hogy hozzá férhessen a sebekhez.

//Jelen//

-Az volt a szerencsétek hogy gondoltam arra,hogy Shorty valami idiótaságot fog csinálni, és meg fog sebesülni. Megint.-Nyújtotta ki az -immár- vezére felé a nyelvét, aki ezt észrevéve csak felmutatta középső ujját, de nem szólt egy szót sem. A nő újból a szerelmespár felé fordult-Mielőtt elindultam volna felpakoltam a táskámba jó pár kötöző fáslit illetve gyógyszert, kenőcsöt amely csak nálam és Shortynál volt megtalálható, mivel mi fejlesztettük ki őket. -Vigyorodott el büszkén, és kihúzta magát. 

-Tényleg...Köszönjük.-Mosolygott [Név] kissé fáradtan-Maga nélkül most nem lennénk itt.

-Kicsikém, tegezzetek nyugodtan, nem vagyok én olyan öreg!-Kacsintott vidáman.-Viszont most jobb lenne ha ágyba feküdnétek, ugyanis nem tesz jót a sebeteknek az hogyha túlságosan sokáig álltak egy helyben, mivel húzódik.

Eren és [Név] bólintottak, majd lassacskán úgy tettek, ahogyan a nő "parancsolta" számukra. Bementek a lány házába, mivel az volt a legközelebb hozzájuk, s mindketten bedőltek a pihe-puha takarók közé. A smaragd szemű gyengéden s óvatosan megfogta a lányt a derekánál, majd magához húzta őt, hogy érezhesse az illatát.

-El sem hiszem...-Motyogta a lány hajába.-El sem hiszem, hogy itt vagy...Mindketten élünk...

-Élünk, bizony.-Mosolyodott el halványan a lány, majd óvatos mozdulattal feljebb emelte fejét, így tekintetük találkozott. Eren nem habozott sokáig, szinte azonnal összepréselte ajkait a lányéval, és olyan szenvedéllyel csókolgatta percekig, hogy mikor elváltak egymástól alig kaptak levegőt.-Szeretlek,Eren Jaeger.

-Én is szeretlek téged, [Teljes Név].

A nap kellemes sugaraival hatolt be a szobájukba, ezzel kellemes melegséget árasztva a bent levőkre. Gyengéden körbe ölelték egymást, és egymás illatára kezdtek el egyre lassabban szuszogni egészen addig, amíg végül el nem nyelte őket az álmok birodalma.

[The End]