I'M HERE [Eren x Reader] ✔️

3. Fejezet

[Reader]

"Ez lehet az?"-Kérdeztem magamtól, miközben tekintetemmel az előttem levő, teljesen átlagosnak kinéző faházikót fedeztem fel. Első ránézésre eléggé nagynak tűnt, két emeletes volt, s volt egy terasza is, amit egy üvegajtó választott el a bent levő szobától. A teraszon elhelyezkedett egy babzsák, előtte pedig egy fehér asztalka. 

-Jó napot!-Hallottam meg magam mellől egy nőies hangot, ami olyan hirtelen jött, hogy kissé megugrottam ijedtemben. Az emberke elmosolyodott reakciómon, szórakozottan figyelte ahogyan próbálom kontrolálni a légzésemet.-Maga [Teljes Név], ha nem tévedek, igaz?

-Jó napot, igen én vagyok.-Kezet ráztunk. Kissé ráncos volt, de túlságosan öregnek nem mondható hölgy volt, jópofa, vörös keretes szemüveget viselt az orrán, ami még barátságosabbá tette a kinézetét. Kissé megnyugodott a szívem, hogy nem egy sorozatgyilkosnak tűnő ember volt a tulajdonosa ennek a háznak. Legalább ennyit kaptam, a buszos eset után. Na meg azután, hogy ide kellett költöznöm-A ház miatt vagyok itt, nyár végéig szeretném kivenni...

-Igen, igen, a kis barátai már mindent elmondtak, és ki is fizették az árakat.-Mosolyodott el, majd egy papírlapot tartott felém, amely a fekete, vékonyka és keményke táblára volt csatolva, hogy le ne csússzon-Magának már csak annyit kell tennie, hogy ezt itt aláírja, és én már adom is önnek a kulcsot!

Bólintottam, majd átvettem a kezéből a papírt, és áttanulmányoztam. Nem láttam benne semmi ellentmondást, így alá is írtam ott, ahol kellett, ezután pedig a nő már csak átadta a kulcsot, elköszönt, s már itt sem volt. Nagyon sietősre vette a figurát, azt vettem észre, bár, ahogyan a semmiből az erdőre esett a tekintetem, azt hiszem ezt nem csodálom. 

A sötétség, amit a fák adtak a talajnak egyszerűen megrémísztettek. Volt valami ijesztő, ami miatt megremegtek a lábaim, főleg akkor -megint- mikor a szél csendesen elsuhogott az erdő növényei közül, egészen hozzám. Komolyan mondom, hogy azt éreztem, mintha a levegő is úgymond menekült volna onnan.

"Na ne, ne most gondolj ilyenekre, idióta!"-Kaptam el onnan hirtelen a tekintetemet. "Nem fogok tudni aludni..."

Behelyeztem az ajtóba a kulcsot, majd lassan kinyitottam azt. Egy egész tágas kis térség fogadott, az egész fával volt beborítva, kivéve természetesen a bútorokat, amiknek egy része teljesen úgy nézett ki, mint az én lakásomban elhelyezettek. Ez valamilyen szinten kellemes érzéssel töltött el, hiszen így olyan hangulatot teremtett számomra az egész, mintha otthon lennék. 

-Megérkeztem.-Szóltam bele a telefonomba köszönés nélkül, mire Marcoból kitört egy megkönnyebbült sóhaj. Mosolyogva hallgattam végig újra a szokásos mondókáját, miszerint vigyázzak magamra, bármi történik rögtön hívjam, stb...

Ám hirtelen úgy éreztem, mintha valaki figyelne engem. Ezt teljességgel lehetetlennek tartottam, így annak könyveltem el, hogy biztosan ez az utóhatása annak, hogy rég nem mozdultam ki a konfort zónámból, ezért nem is nagyon foglalkoztam vele.

Egy ideig. 

Mikor már nagyon elegem lett ebből az érzésből, körbefordultam a tengelyemen. Nem láttam sehol sem semmit, így egy lemondó sóhaj keretében leültem a konyhában levő egyik székre, ami már szinte hivogatott engem.

-[Név]?-Kérdezte Marco, aki még mindig a vonalban volt-Minden rendben van?

-Persze, nyugi.-Nevettem fel-Csak volt egy fura érzésem.

-Nem akarsz visszajönni?-Vont kérdőre rögtön pánikolva-Tudod, lehet hogy egy gyilkos éppen most figyel meg téged is mi van akkor hogyha---

-Jajj, Istenem! Te mindig a szívbajt akarod hozni rám?-Dorgáltam meg, mire csak egy nemleges "a.a"-t kaptam válaszul.-Nem lesz semmi baj sem! Simán végigviszem ezt a két hónapot, aztán húzok vissza Trostba!

-Hát...Rendben...-Hangján tisztán hallottam, hogy nem győztem meg afelől, hogy minden rendben lesz. Én viszont teljesen meg tudtam győzni saját magamat, ezért nem is nagyon ijedeztem azon, hogy mi lesz ha bontjuk a vonalat, és egyedül leszek. -Most viszont megyek. Szia [Név]!

-Hali!-Köszöntem el, így bontotta a hívást. Még egyszer körbenéztem a helyiségben, s miután megbizonyosodtam afelől, hogy minden rendben van, nekiálltam csinálni egy kis teát, hiszen egy ilyen út után úgy éreztem, elengedhetetlen egy jó kis forró ital. 

Újból leültem az asztalhoz, pont úgy, mint tegnap, és -hirtelen ötlettől vezérelve- előkotortam bőröndömből egy rajzfüzetet, és elkezdtem firkálgatni minden random dolgot, ami csak az eszembe jutott. Azt mondta a nő, hogy itt van wifi, szóval nyugodtan használhatok netet, így ezt ki is használtam, és elindítottam közben egy videót, amit [Kedvenc Videós Név] töltött fel nem olyan régen. 

Órákkal később, mikor meghallottam a pocakom első segélykiáltását jöttem rá, hogy itthon nincsen semmi ennivaló sem, s nem is hoztam magammal. Így hát fogtam a pénztálcámat, s miután megbizonyosodtam afelől, hogy van benne elegendő pénz, kisebb kételyekkel magamban indultam el a városba, hogy megtaláljam a legközelebbi boltot. 

Nem voltak túl sokan az utcán, s viszonylag könnyen megtaláltam a kis éjjel-nappalit is, ami egy utcányira volt a lakóhelyemtől. Egész végig éreztem magamon a tekinteteket, amiket az "új lakó" mindig megkap, és mondhatom, nem volt a legkellemesebb érzés. 

Ugyanúgy, mint a bolt felé, visszafele is muszáj volt elmennem egy kisebb sikátor mellett. Az abból kiáramló sötétség miatt eléggé tartózkodtam attól, hogy amellett menjek el, viszont nem akartam kerülni, mert féltem hogy eltévednék. 

Csak egy pillanat volt az egész. Egyetlen egy pillanat erejéig kukkantottam be a sötétségbe, még csak beljebb sem hajoltam, hogy jobban lássak. Szemeim hirtelen találkoztak egy másik párral, amik -nem törődve azzal, hogy nem kaptak semmi fényt sem- smaragd színben csillogtak, néhol egy kisebb vörös csíkkal.