One More Night

1. rész

Sziasztok! Lisa vagyok, 22 éves.. Jah, nem ám az a csajszi a Blackpink-ből, hanem az a no name fajta lány, aki csak a háttérben táncikál és besegít az idolok klipjeiben, fellépéseiben. Hogy milyen a kapcsolatom a "nagyokkal"? Aha, hát mondhatni, hogy elég jó, az egyikükkel talán túl jó is. De mégis mi lehetne köztünk? Ő tehetséges, jóképű és híres, én meg olyan semmilyen. És még vér is tapad a kezemhez..

De előbb talán ugorjunk vissza a történetem legelejére. Ha nem bánjátok, a lényegtelen gyerekkorom most kihagynám, hisz who cares milyen műanyag lego darabkákat kóstoltam meg akkoriban. Évekkel ezelőtt, miután beléptem a nagybetűs életbe (noha csak a koromat tekintve), sok megrázkódtatás ért. De ez így van rendjén, nem igaz? Egy részletet kivéve.. Jóindulatú agydaganatot diagnosztizáltak nálam. Terápia után jött a következő, kemo, sugár, tudjátok. Szarul hangzik, mi? Utáltam is minden percét, de az orvosok és legfőképp a szüleim, hittek a felépülésemben. Végül nekik lett igazuk, meggyógyultam.

Meggyógyultam, de ez nem ért véget ennyivel. A betegségem alatt nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe a halál és az, hogy mennyi mindent kéne még megtennem mielőtt végleg elmegyek. Tisztességes hosszúságú lista született meg a fejemben. Immáron megtehettem mindent: bizonytalanság nélkül foghattam meg az engem körülvevő tárgyakat, határozott mozdulatokkal mászhattam fára és a legfontosabb.. Újra táncolhattam!

Régen sokat roptam, egyesületnél, otthon, utcán. Tulajdonképpen bárhol, bármikor. A digi dagi daganatom eléggé megijesztett, olyannyira, hogy az eltűnését követően sokkal keményebben dolgoztam a koreóimon. A tánc sokat jelentett nekem, egy kifejezési formát, egy mozgási lehetőséget és egy világot, ahol önmagam lehetek. Gondolom ezért is maradtam ezen a szálon és vagyok most háttértáncos.

Magyar honban is lett volna rám kereslet, de én többre vágytam. Anno, sokat álmodoztam arról, hogy egyszer idol leszek. Úgy voltam vele, hogy egy próbát megér, max kidobnak a selejtezőben azzal, hogy a tudásomhoz képest túl nagy álmokat üldözöm. Na és aztán? Egyszer élünk baszki! Összespóroltam a pénzt és kiköltöztem Dél-Koreába. Két legyet ütöttem egy csapásra vele, hisz két dolgot pipálhattam ki így a to do listemről. Egy zseni vagyok!

Lényeg a lényeg, jelentkeztem is mindenféle műsorba, tehetségkutatóba, de a legtöbb helyen tényleg pillanatok alatt kipenderítettek. Idő közben elfogyott a pénzem, utcára kerültem. Próbáltam könnyebb állásokat keresni, de sehova nem vettek fel. Hogy most a származásom miatt vagy a nem létező nyelvtudásom miatt, máig nem tudom. Ah, mekkora szívás is volt akkoriban közelről szagolni a csatornabűzt! Vagy épp összeverekedni egy másik homeless fazonnal az első falatért! Ilyenkor tanulja csak meg az ember, hogy az élet nem fenékig tejfel!

Ebből a szennyből mentett ki az Ateam igazgatója. Állítása szerint visszakerestek régi felvételeket és lehetőséget láttak bennem. Mivel szörnyű állapotban találtak rám, így saját költségre elvittek egy puccos szállodába, ahol rendbe szedhettem magam. Csinos kis szobát kaptam. A bejárattól balra egy kis előszoba nyílt asztallal, székekkel és szekrénysorral. Tovább sétálva beléptem a háló részbe, a padlón egy puha zöld szőnyeg hevert, rajta egy rugós ágy, vele szemben egy széles LCD TV és újabb tároló alkalmatosságok. Ebből a helyiségből lehetett eljutni a tág fürdőbe. Az ajtóval átellenben egy hatalmas tükörben láthattam viszont magam, tőle balra egy WC és egy zuhanykabin. Minden csillogott-villogott és frissen mosott ágynemű/törülköző illata uralkodott. Na meg az én bűzöm!

Letettem a még használható cuccokból álló csomagom, levedlettem a ruháim és bevágtam magam a víz alá. De jó is volt újra letusolni! Törülközés közben a tükörben figyeltem magam. Az arcomon kék-zöld-lila foltok, a hátamon kisebb vágások látszódtak. Felvettem a hoteli köntösöm és beugrottam az ágyba. Ekkor kopogott az Ateam egyik alkalmazottja, új ruhákat hozott nekem. Farmer, elegáns halvány rózsaszín felsővel és magassarkúval. Megköszöntem neki, elbúcsúztam tőle és felpróbáltam a kapott holmikat. Pont a méreteim voltak.

Később maga az igazgató is beugrott hozzám:
- Szia, ne haragudj a zavarásért, de szerettem volna, ha te is tudod, hogy holnap elviszlek a céghez.
- Rendben, köszönöm. - feleltem kurtán.
Döbbenten és értetlenül álltam a történtek előtt, nem tudtam, mi ez az egész, olyan hirtelen történt minden. Visszafeküdtem az ágyba, de sokat már nem gondolkozhattam rajta, elnyomott az álom...