One More Night

5. rész

Amikor felébredtem, az igazgató már az asztalra készítgette a tányérokat, az evőeszközöket és a kész ételeket. Mennyei volt az illatuk!

- Tudom, nem magyar étel, azokat sajnos nem ismerem. - szabadkozott a férfi. - Mindenesetre igyekeztem olyan koreai specialitásokat főzni, amiket nagy valószínűséggel te is szeretni fogsz. Lehet már kóstoltad is őket! Ramyeont és sült marhát fogunk enni, remélem megfelel.
- Persze, köszönöm. - válaszoltam álmosan. - És köszönöm, hogy próbált a kedvemben járni.
Felemelte tekintetét az utolsó mondatomra, majd elmosolyodott. Levette a köténykéjét és ő is asztalhoz ült, velem szemben foglalt helyet.

Neki még nem volt ideje vagy lehetősége átöltözni: ugyanazt a farmernadrágot és inget viselte még most is. Azt is észrevettem, hogy már nagyon kimerült, ez bűntudatba ejtett, hisz egész nap értem ugrált. Francba!

A vacsora csendben telt el, a pálcikákon és a város zajain kívül nem volt más hang, ami megzavarhatta volna a meghitt étkezésünket. De azok a pálcák.. Nem is lehet velük enni! Ennek ellenére sikerült telezabálnom magamat így x hétnyi koplalás után. Meg hát ja, azért az a kaja sem volt semmi.

Vacsora után felajánlottam, hogy elmosogatok helyette vagy segítek lepakolni az asztalt, de visszautasította. Azt mondta, hogy én most itt nála vendég vagyok. Aranyos volt tőle, de részemről ennyi lett volna a legkevesebb. A nappaliban vártam meg, nem akartam szó nélkül elhúzni a csíkot és aludni menni.

Amikor mindent elrendezett a konyhában és lekapcsolta az ottani villanyokat, leült mellém a kanapéra.
- Bár holnap már péntek és nem szívesen hagylak egyedül már most, de be kell majd néznem a céghez. Eljöhetsz velem, ha szeretnél, de nem kötelezlek semmire. Ha inkább itthon pihennél, megértem, találsz mindent a hűtőben és..
- Én.. - szakítottam félbe. - Önnel tartok..
Szája sarka megrezzent és a lehető legtrükkösebb kérdést tette fel nekem:
- Miattam vagy miatta?
- Ki miatt? - játszottam a tudatlant, pedig rohadtul tudtam, hogy kire céloz. Nem volt vak a találkozásainknál, látott rajtam mindent.. Bár el tudtam volna rejteni! Akkor most nem tudná sem ő, sem Hyuk..
- Tudod te! - provokált tovább.
- Oké, oké, Ön nyert, valóban kétoldalú a szándékom.. - vágtam vissza kacéran. Úgyis ismeri az érzéseim St. Van iránt (vagy legalábbis erősen sejti), mit szégyenkezzek vagy titkolózzak én itt?!
- Nem tudsz átverni! - vigyorgott rám diadalittas
Igaza volt, senkit nem vezethettem meg a nevetséges próbálkozásaimmal, de talán nem is akartam..

Az igazgató a párbeszédünk után már pár másodperccel ásítozni kezdett. Illedelmesen megköszöntem neki mindent még egyszer, jó éjszakát kívántam és bezárkóztam a szobámba. Az ágyamon felhuzatolt ágynemű hevert. Ez meg hogy?! Ah, tényleg, biztos amíg aludtam! Milyen kedves tőle!

Gyorsan lezuhanyoztam a vendégszobához tartozó fürdőben, átöltöztem pizsibe és bevágtam magam az ágyba. Nehezen aludtam el, nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. A plafont bámulva emlékek villantak be: az igazgató szeretetteljes gesztusai, az átváltozásom, a táncpróbám, az elismerő szavak, Geumhyuk mosolya, nedves felkarja és illata.. Még soha nem láttam az övéhez fogható mosolyt. Melegséget, kedvességet sugárzott, ugyanakkor vonzóvá is tette. A karja nagyon izmos volt és a rajta lévő tetkók is tetszettek. A legtöbb a zenével volt összefüggésben. Az illata pedig még mindig nem ment ki az orromból. Amikor a sötét folyosón találkoztunk, férfias illata keveredett az izzadtsággal, de még így is bejött nekem. Talán túlságosan is.. Úristen, mikre gondolok?!

Ezzel a felocsúdással tértem vissza a földre. Ziháltam, alig kaptam levegőt, szívem hevesen vert és a testem remegett. Belekapaszkodtam az éjjeliszekrénybe és ülő helyzetbe húztam fel magam. Vízre volt szükségem, de sürgősen. Elvonszoltam magam az ajtóig és kikukucskáltam rajta. Sötétség honolt a lakáson. Végigcsoszogtam a nappalin és a konyhában a pultra támaszkodtam. Megfogtam a poharam, töltöttem bele és egyhuzamra megittam. Hazudnék, ha azt mondanám sokat használt, de legalább már nem volt annyira kiszáradva a szám. Nem tudtam mi tévő legyek. Ha holnap megint találkozom vele (márpedig utalgatott rá St. Van), és megint rám törnek az érzések, hogy magyarázom meg neki?? Bocsi, de amióta 'ismerlek', beléd vagyok esve, és most, hogy élőben is találkoztunk ilyen közelről, nem tudok hova lenni tőled?! Na, ezt azért mégsem mondhatom...

Azt kívántam, bárcsak ne találkoznék vele holnap, de közben majd meghaltam egy pillantásáért is. Zsongott a fejem ettől az egésztől, sok volt ez nekem. Visszatértem az ágyamba, összehúztam magam és próbáltam kiiktatni a kínzó gondolataimat.