CONSTELLATIONS - ✓

𝟷𝟹。

Nem túl gyorsan, sokkal inkább meglehetősen lassan szedjük lépegetőinket a rövidke úton, mely elvezet egészen a szobámig, ahol én szinte azonnal ágyamra huppanok le, Felix pedig csak lassan követi példámat, s tisztes távolságban helyezkedik el. Próbálom nem túlzottan feltűnően bámulni, nem varázslatos arcán legeltetni tekintetem állandóan, azonban ez nehéz feladatnak bizonyul számomra - mint az is, hogy bármiféle értelmes megszólalás hagyja el ajkaim. Tudom, illene valamit mondanom, ám mintha gondolataim cserben hagytak volna, s egyszerűen nem tudom, mi lenne a helyes.

Egyedül abban vagyok biztos, hogy amit akkor tettem, a legkevésbé sem volt helyes.

- Örülök, hogy átjöttél - ejtem ki ezt a néhány, jelentéktelen szót ajkaim közül, mely még próbálkozásnak is szánalmas. Mégis mit hiszek, hogy ettől előrébb leszünk?

Semmit sem érek el céltalan szavaimmal, mégsem bírok megszólalni.

Ám ahogyan látom, Felix sem tudja igazán, mit kellene mondania, ezért csak meglehetősen bátortalanul emeli rám tekintetét, amelyben határozottan a zavartság tükröződik, nekem pedig egyből az jut eszembe, hogy nem is olyan régen ebben a szobában, pontosan ezen az ágyon érintettem össze ajkainkat egyetlen aprócska pillanat erejéig.

És nem tudok nem arra gondolni, mennyire jó is volt az a végtelennek tűnő pillanat.

Valami bizonytalan, értelmetlen hümmögést hallok csak feleletképpen, majd alsó ajkába mélyeszti fogait, miközben szemeit lesüti, hogy megszakítsa a kialakult szemkontaktust.
Tagadhatatlanul kínos az egész, és képtelen vagyok változtatni ezen, hiába vagyok minden erőmmel azon, hogy jóra fordítsak mindent.

- Figyelj - kezdek bele, ám közben nyelek egy nagyot, hátha sikerül semmissé tennem a torkomban keletkezett gombócot -, tudom, hogy egy idióta voltam...

- Nem tettél semmi rosszat - csóválja azonnal fejét, s ezzel a cselekedetével nem kicsit lep meg.

Mi az, hogy nem tettem semmi rosszat? Mióta belépett az életembe, csak arra vagyok képes.

- De, elég nagy ostobaságot csináltam - jelentem ki, miközben zavartságot tükröző íriszeibe fúrom enyémeket. - Nem szeretném, hogy emiatt bármi is megváltozzon, legalább megpróbálhatnánk elfelejteni, nem gondolod? - kérdésem közben minden erőmmel azon vagyok, hogy hangom ne váljon bizonytalanná, már-már könyörgővé, ám ez nem tudom, mennyire sikerült, s talán nem is ez a lényeg.

Fejét ezúttal újból lehajtja, megszakítja a szemkontaktust, ám még így is látom, hogy azokat a szépen formált, telt húspárnáit kezdi el kínozni fogaival.

És mégis mi a helyes akkor, ha szinte ordítva hívja magára minden figyelmemet gyönyörű szája?
Valaki igazán megtaníthatná, hogy hogyan tudok nem arra összpontosítani, mert nekem egyelőre nem megy.

Hosszú ideig, talán kegyetlen percekig némaság uralja a szobát, melyet nem tudok mire vélni, fogalmam sincs, mi járhat fejében, s ettől csak kétségeim növekednek egyenesen arányosan az idő elteltével.

- Felejtsük el, ha tényleg ezt szeretnéd - gondterhelt sóhaj hagyja el ajkait, ezidő alatt pedig fejét újból felemeli éppen annyira, hogy bizonytalanságot tükröző íriszeivel szemeimbe nézhessen. - Viszont eléggé vak vagy, Changbin.

- Vak? - kérdezem hirtelen és egyszerre értetlenül. Miért lennék vak? Minden erőmmel próbálom úgy alakítani az egészet, hogy neki legyen jó, hogy ő boldogan élhesse tovább az életét, s a legkevésbé sem törődök azzal, hogy szívem egyébként darabokban fog heverni, ugyanis ha így folytatom vagy folytatjuk, nem felolvadni fog teljesen, hanem fagyott darabjai apró szilánkokként fognak heverni az univerzum különböző pontjain, hogy összerakásuk lehetetlenné váljon.