CONSTELLATIONS - ✓

𝟶𝟼。

- Látom, nem tartottad nagyra a futáshoz szükséges képességeim - húzom ajkaim pimasz mosolyra, mellyel talán magam is meglepem tudat alatt, de egyszerűen nem akarom, hogy feszült hangulat legyen, mivel amiatt minden valószínűséggel gondolatok ezrei lepnék el elmém, melyeknek tartalma mind ugyanaz, a mellettem ülő srác, kinek arcán ott a csillagos ég.

- Kellett volna? - kacag fel olyan igazán felhőtlenül, vagy ha nem is, akkor igazán annak tűnően. Mély hangja vegyül a kora esti levegővel, majd hanghullámai szinte tovaszállnak a fellegekbe. Őt egyenesen mérhetetlenül csodálva nevetek fel én is, ugyan valamivel halkabban, ám szívem így is jókorát dobban boldogságunk kihangoztatásának keveredésére.

- Nem, valóban nem - értek vele egyet, gondolataimba pedig akaratlanul fészkelődik az aggodalom, hogy mégis milyen módon fogok normálisan viselkedni közelségében. - Hogyhogy utánam jöttél? - veszek erőt magamon, hogy úgy igazán lélektükreibe tekintsek, melyek még a gyér fényviszonyokban is úgy ragyognak, akár a csillagok.

- Nem akartam, hogy egyedül unatkozz itt - mosolyodik el halványan, talán kicsikét félénken. - Megnéztem, mikor jön a következő busz, majd el is indultam - húzza ajkait egy szélesebb, felfele ívelő, angyali görbületre, ennek következtében akaratlanul is siklik le tekintetem azokra a felhő puhaságúnak tűnő, cseresznyeszínű húspárnákra, ám hamar tudatosul bennem, hogy ez mennyire nem helyes, ezért összezavarodva, szinte hollétem is elfeledve pillantok vissza íriszeibe, melyekben valamiféle szokatlan csillogást tapasztalok, azonban nem igazán tulajdonítok neki nagy figyelmet.

- Nem is tudom, mit mondjak - nézek még mindig szemeibe. - Köszönöm! - mondom, habár lehet, inkább kérdésnek hangzik, viszont ajkaim mégis egy viszonylag szélesebb mosolyra húzom, ugyanis hihetetlenül nagyra értékelem kedvességét még akkor is, ha pontosan nem tudom mire vélni. Valamiért sokat kezdett nekem jelenteni Felix, holott nem is ismerem, szinte megijeszt ez az egész. Kétségeket kelt bennem, ráadásul nem is tudom, mit kellene cselekednem közelében, hogy ne rontsak el semmit, hogy ne csináljak olyat, amit esetlegesen nem kéne.

- Ugyan, ez természetes - szakítja meg szemkontaktusunkat azzal, hogy fejét lehajtva kezdi el nézegetni kézfejét, én pedig így kicsikét jobban szemügyre tudom venni arcának minden apró, általam belátható négyzetmilliméterét. Hiába próbálok, nem tudok gondolataimban az övénél csodálatosabb vonásokkal megáldott embert találni, hiszen sosem láttam ezelőtt. Számomra ő olyan, mint egy angyal, aki a fellegekből szállt alá, s megtisztel engem értékes társaságával ezekben a már nem éppen korai órákban, sötétedés idején. - Arra gondoltam, hogy ha már itt vagyunk, akár mesélhetnél magadról - szakít ki gondolataim börtönéből, hiszen már két ragyogó írisz várja, hogy bármiféle érdekessel álljak elő. Milyen kár, hogy csalódnia kell.

- Nem tudom, mit mondhatnék - rántok vállat egy hangtalan sóhaj kíséretében, mely azon nyomban keveredik a kinti, folytonosan lehűlő, mégis pulóverben kellemesnek ítélhető levegővel.

- Bármit mondhatsz igazából - kuncog, mely füleimnek valami édes, angyali harmóniának tűnik, aminek következtében képtelen vagyok nem mosolyogni. - Annyit tudok rólad, hogy Seo Changbin a neved és idősebb vagy egy évvel - mondja, majd elgondolkodó arckifejetés ül ki festői vonásaira, ahogyan az eget kémleli. - Meg negyed órára laksz busszal, amit hajlamos vagy lekésni - vigyorodik el büszkén arra, hogy emlékezett ezekre a rendkívül lényeges információkra.

- Ha ennyit tudsz, szinte már ismersz is - költözik ajkaimra levakarhatatlan mosoly, hiszen úgy érzem, egy angyal társaságában kezdek egyre inkább feloldódni. - De igyekszem még összeszedni valamit - forgatom agytekervényeim, hogy minél hasznosabb és nem untató információval tudjak szolgálni. - Szeretem a jó zenét, a napfelkeltét és ezt a kettőt együtt egy ízletes kávéval, amibe pontosan egy cukrot teszek, de általában későn kelek, így csak a napnyugta marad meg a tea, ám végülis az is megteszi, mert legalább el tudok gondolkodni.

- És min szoktál gondolkodni? - húzza fel lábait a padra, majd átkarolja őket, és fejét térdeire hajtva kémleli arcom, mely ugyan kissé különös, mégis jóleső érzést nyújt.

- Őszintén? - nézek rá kérdőn, majd mikor bólintással felel, újból megszólalok, ezúttal a válasszal. - Mindenen. Jövőn, emberi kapcsolatokon, leginkább a természeten, hogy mennyire harmonikus és szép, éjjel pedig a csillagokon, melyek olyan fájdalmasan távol vannak egymástól, mégis káprázatos összképet nyújtanak.

- Azta - néz rám csodálkozva, mit valójában meg tudok érteni. Senki nem nézné ezeket ki belőlem, egy ilyen átlagos egyénből.

- Nem gondoltad volna, hogy a teljesen feketébe öltözött, mindenhonnan elkéső Seo Changbin rajong a csillagokért, igaz? - vigyorgok rá, hiszen arcán még mindig döbbenet található, ami miatt a szokásosnál is aranyosabb látványt nyújt.

- Nem gondoltam semmit - rázza fejét azonnal. - Mármint nem azért, mert nem érdekeltél - próbálja menteni a menthetőt, ám kimondott szavaira még ő is meglepődik, ami miatt mintha zavarában rejtené el arcát kezeibe temetve. - De gáz vagyok - motyogja, mire nem bírom tovább, igazán őszinte kacagásba török ki már hihetetlenül hosszú ideje először, és még könnyeim is kicsordulnak, majd csak akkor bírom abbahagyni, mikor egy dühös tekintethez társuló kéz üti meg nem éppen nagy erővel a hozzá közelebb eső térdemet. - Hé, nem vicces - rázza fejét, miközben szúrós tekintettel vizslatja valószínűleg nevetéstől piros, enyhén könnyáztatta arcom. Cselekedetének köszönhetően szőke tincsei gyermekien kuszálódnak össze vagy éppen hullnak homlokába, emiatt pedig mérhetetlen nagyságú késztetést érzek arra, hogy helyére rendezzem a puhának tűnő, szinte angyali hatást keltő hajrengeteget, ám hiába volt már ilyen vagy hasonló érzésem, ezúttal nem vagyok képes ellenállni neki. Hirtelen hajolok közel, talán vészesen közel, majd apránként helyezem arréb nem csak puhának tűnő, hanem ténylegesen puha tincseit. - Köszönöm... azt hiszem - motyogja talán valamennyire kérdőn, mire én inkább nem is felelek, hanem nagyot nyelek, s gondolataimban önmagam átkozom felelőtlen és meggondolatlan cselekedetemért, majd tisztes távolságra hajolok el tőle.

Egy ideig csak nézek magam elé, nem tudom, mit mondhatnék, és úgy vélem, Felix is hasonlóan van. Meggondolatlan voltam, csak mentem a szívem után átszelve a józan ész határát, mellyel talán hatalmasat vétettem.
Azonban a szívnek, az érzéseknek nem egyszerű parancsolni. Sőt, szinte lehetetlen, hiába könnyítené meg dolgomat. Annyira szeretnék valamit mondani, bármiféle magyarázatot adni, valahogy megoldani ezt az egészet, szépíteni a helyzetet, visszatekerni az időt, ám egyikre sem vagyok képes, mindössze csak tekintetem emelem a mellettem ülőre, aki pont ekkor húzódik jobban össze, bennem pedig azon nyomban tudatosul a tény, miszerint megérezte a hűvös levegő szelét.

- Fázol? - kérdezek rá a nyilvánvalóra, amit ő letagadni készül, ám én lerendezem mindössze egy szemforgatással, ugyanis feleslegesnek látom azt, hogy vaknak nézzen, vagy esetleg azt mutassa, hogy minden rendben van, egy cseppet sem fázik, ezért leveszem fekete pulcsimat, s felé nyújtom, ám ennek következtében fedetlen karjaimon futkosó lágy, hűvös szellő borzongásra készteti egész valóm.

- Vedd vissza, fázni fogsz - néz rám azokkal a csillogó szemeivel, melyben mintha az egész világ tükröződne, az édes arcán ülő halovány pírt pedig minden bizonnyal a hidegre lehetne fogni.

- A buszon meleg lesz, addig pedig kibírom. Te fogsz még sétálni is - rántom meg vállam elmosolyodva, majd még továbbra is tartom felé a pulóveremet, melyet hosszas hezitálás következtében elfogad, és magára húz.

Alig észrevehetően alsó ajkamra harapva mosolyodom el erre a szokatlan, ám egyben aranyos látványra, hiszen a gyönyörű, kis szeplős, életvidám Lee Felix az én bő, fekete pulóveremben bújik szinte el az egész világ - legfőképp a hideg - elől, miközben az ajkain elterülő édes mosoly egyedül csak engem illet.