CONSTELLATIONS - ✓

𝟸𝟶。

Chan-nal még egy ideig beszélgettünk, ám egészen hamar hazament, így egyedül maradtam ismét a rengeteg, megfejtendő gondolattal és megszámlálhatatlan kérdőjellel - s még mindig nem leltem megoldásra. Nem tudom, mit kellene tennem, nem lelem az utat, melynek irányába elindulván kiköthetnék egy olyasféle jövőben, melyet Felix általi, határtalan boldogság ural. Félek, hogy könnyedén tönkre tudnék tenni mindent - s ahogyan Chan mondta, nem csak saját, hanem Felix életében is. Tulajdonképpen rettegek attól, hogy ha tényleg beigazolódik sejtésem - vagyis Felix nem érzi ugyanazt -, akkor elveszíteném, és majd mikor esetlegesen egyszerre kell ugyanott lennünk, minden kínos és feszült lenne.
Na meg persze a többiekkel is nehézkes lenne így tartózkodni, azt meg mivel nem hagynám, hogy ő eltávolodjon tőlük, én kényszerülnék erre a tettre.
Hiába utálom a magányt.

De közben pedig, ha a másik oldalról közelítem meg a dolgokat, akkor ott a csók, az a hihetetlenül tökéletes csók, melyre ha csupán csak rágondolok, ajkaim bizseregni kezdenek, s szemeim előtt bevillan Felix édes zavara, mely azon a festői arcon keletkezik. Imádom, mikor édes szeplői pírfelhőbe burkolóznak, s ezáltal egyszerre tűnnek el, mégis mivel odavonzza a pirosas árnyalat a szemeket, csak még jobban láthatóak. Egyszerűen megbabonáz a fiú látványa, s csillogó lélektükrei pedig egy egészen más helyre repítenek - talán azért, mert egy új galaxis tükröződik bennük.
Felix néhány szempontból maga az Univerzum - az én mindenségem megszámlálhatatlan csillagaival és a szemében megcsillanó ezernyi ragyogással együtt. Annyi mindent ki szeretnék olvasni íriszeiből, megfejteni őt, tájékozódni csillagképei által, hogy eljussak szívéhez.
Lehet, önző vagyok, de Felixet csakis a saját világmindenségemnek akarom, s emiatt érzem úgy, hogy az új remény és a kilátástalanság egyszerre van bennem jelen, melyeknek kavarodása valamiféle óriási vihart idéz, melyet nem tudok egyelőre lecsillapítani - de már biztos, hogy cselekednem kell.

S most egy újabb reggel van - talán újabb esélyt kapok, de még magam sem tudom, hogyan élek vele. Ébresztőórám dallamát hamar kikapcsolom, mikor végighúzom mutatóujjamat telefonom képernyőjén, majd felülök, s szemeim megdörzsölöm, hátha kiűzhetem ezzel az álmot onnan - természetesen nem járok sikerrel. Kudarcomnak köszönhetően indulhatok is a konyhába, ahol elkészítem koffeines italom a megszokott módon, majd leülök az asztalhoz. Kinézek az ablakon, de már nem is olyan szép a táj - Felix sokkal szebb. Elfogyasztom a sötét nedűt, felkelek, hogy ténylegesen neki is kezdjek a napnak, vagyis előkeresek egy fekete farmert és egy hasonló árnyalatúra színezett pulóvert, majd magamra kapom őket nem sokkal később, így már csak az marad, hogy a fürdőben is elvégezzem monoton teendőim.

Ideje indulnom, így néhány könyvet hátizsákomba szórok, melyet aztán vállamra dobok, s úgy megyek az bejárati ajtó irányába, ahol kulcsomat magamhoz veszem, és ténylegesen elhagyom a házat. A zárban elfordítom a kis fém eszközt, hogy ne mehessen be senki sem, majd lábaimat egészen gyorsan kezdem kapkodni a buszmegálló irányába, hiszen nyilván a mai nap sem éppen vagyok időben - ezúttal is pontosan akkor érek oda, mikor a busz is. A megszokott ajtón szállok fel, így kiszúrom Chan-t és Felix-et, ami miatt nagyot nyelek, szívem pedig valamivel gyorsabban kezd dobogni, ám tudom, nem futamodhatok meg, így elindulok feléjük, s zavart mosollyal állok meg.

- Jó reggelt! - köszönök nem túl magabiztos hangon, ám azt hiszem, hogy a történtek miatt ez érthető most. Mind a ketten hasonlóan üdvözölnek, én pedig vetek egy pillantást Felix arcára, ám ő egyből inkább lehajtja fejét, mire alsó ajkamba harapok tudván, hogy túl egyértelmű vagyok, s tényleg inkább meg kellene húznom magamat. Szóval az út további részében meg sem szólalok, ám gondolataim csak kavarognak szélsebesen, hiszen Felix reakcióján elmélkedem.

Persze, megértem, ha el akar kerülni, hiszen teljesen jogos, mégis elég rosszul esik - ám nyilván nem reklamálok. Ő döntése, hogy hogyan kezeli a helyzetet, melybe magunkat taszítottam hamiskás ábrándjaim miatt, így én nem lehetek az a személy, aki szóvá teszi, mit miért cselekszik. Nekem el kell fogadnom, majd ha végleg elválunk, s nem lesz köztünk kötelék, meg kell tanulnom együtt élni az érzéssel - viszonzatlan szerelemmel -, mely tán' sosem múlik. S igaz, hogy változhatnak a dolgok, lehetnének érzelmeim akár hirtelen fellángolások, melyre túl nagy figyelmet szentelek, de egyszerűen nem tudok rájuk ilyesformán tekinteni. Sosem költözött szívembe olyan emóció, ami ilyen nagyon erős lenne, s amelytől ha akarok, akkor sem tudok elvonatkoztatni.
Mintha behálózná életem, a monoton napjaim, de valamelyest mégsem bánom - mert amíg Felix életem részese legalább egy kicsikét is, addig van benne szép, addig érezhetem azt, hogy a csoda megtalált engem is, mégha csak egy rövidke időre is.

Egyikünk sem szólal meg, amíg az iskolába megyünk, sőt, szerintem nem beszélek a tanítás végéig egyáltalán - nincs mit mondanom, padtársam pedig valószínűleg némaságával akar utalni arra, hogy azzal, ha nem cselekszem, elszúrok mindent. Nagy motiváció, mondhatom.
De lényegében mindegy is, nem volt sok kedvem a társalgáshoz, ám tudom, hogy most a kötelező olvasmány miatt muszáj lesz a könyvtárossal néhány, berögzült szócskát váltanom. Megkeresem a poros könyvet, s azzal együtt megyek a régi, sötétbarnára lakkozott asztalhoz, aminek túloldalán egy már-már kopaszodó férfi foglal helyet, aki néhány adatom elkéri, hogy a gépbe vezethesse a kölcsönzést. Megköszönöm neki az intézkedést, majd az olvasmányt táskámba teszem, azt követően pedig elhagyom a helyiséget, s az iskola folyasójára lépek ki.

Lassú léptekkel indulok meg a kijárat felé, azonban megpillantok egy alakot a földön ülve. Hátát a falnak támasztja, térdeit felhúzza, s azoknak dönti homlokát, miközben tisztán látom, hogy vállai rázkódnak - gondolom - a zokogástól. Alsó ajkamba harapva figyelem az illetőt, miközben kattogni kezdek, hogy mit tegyek, ám mikor közelebb érek, s észlelem, hogy a személy bizony Felix, azonnal odasietek, majd leguggolok elé, s aggodalmasan vizslatom.

- Changbin? - néz fel meglepetten, könnyes szemekkel, mire én határozottan bólintok, s egy pillanatot sem várva ülök mellé, és szorosan magamhoz ölelem.

Teljesen karjaim közé zárom hátát simogatva, hogy valamelyest megnyugtassam és támaszt nyújthassak, hiszen nem érdekel, mi van most köztünk, az is hidegen hagy, ha a háta közepére sem kíván; én segíteni szeretnék neki, ahogyan csak tudok, mert szeretem őt.

- Minden rendben van, Lixie - suttogok ilyesféle, aprócska semmiségeket, mikor arcomat szőke tincsei közé temetem. Tényleg nem értem, hogyan lehet ilyen csodálatos valaki, az pedig pláne kérdéses, hogy mi vagy ki késztetheti őt könnycseppek hullatására.

Hosszadalmas percekig ülünk a folyosón ölelkezve, miközben én titkon azon gondolkozom, most mi is ez az egész, s újból és újból megfordul fejemben, hogy a mi kissé esetlen, ám mégis sokat jelentő, az idő intervallumában aprócska, nekünk mégis örökkévalóságnak tűnő ölelés talán elindít egy lavinát.
Talán most minden megváltozik.

- Mi történt, baba? - becézem le reflexszerűen, talán kicsit meggondolatlanul, mikor észlelem, hogy valamelyest normalizálódik légzése és kezd végre megnyugodni.

- Hogy mi történt? - néz rám értetlenül és összetörten, mintha tudnom kellene gyémántszerű könnyei hullajtásának okát. - Ezt te kérdezed? - teszi fel a kérdést, mire nekem szemeim kikerekednek azon nyomban, ugyanis mondandóját nem tudom mire vélni.

- Kérdezem, mert nem tudom, mire gondolsz - próbálok a lehető leglágyabb hangon felelni, hogy továbbra is megtarthassam valamelyest ezt a minimális nyugalmat, s ne zaklassam fel ismét.

- Rád gondolok - sóhajt fel gondterhelten. - Folyamatosan rád gondolok, mert nem tudom, mi van, mi ez az egész, mit jelentett számodra a csók, mit jelentek én, miért kerülsz, máskor miért vagy közvetlen, miért adod néha nekem a világot, majd veszed el. Nem értelek, Changbin - folynak végig arcán újabb és újabb könnycseppek, melyeket egyből le is törlök hüvelykujjaimmal, miközben szavait próbálom emészteni.

- Nem adhatom neked a világot - bököm ki végül, talán percek múltán, talán nem éppen a lényeget megragadva mondandójából. - Te vagy a világom - teszem hozzá valamivel halkabban és félve, mert nem tudom, milyen reakcióra számítsak.

Ám a hozzám túlzottan - a baráti viszony határát átlépően - közel lévő arcra halovány pír kezd felkúszni, ahogyan íriszeiben pedig a zavarodottság mellé odaköltözik valami különös csillogás, melyre szívem nagyot dobban. Valamiért úgy érzem, hogy alábbhagy reménytelenségem, s most először igazán képes vagyok hinni abban, hogy létezik közös jövő számunkra, ezért nem is várok tovább, azonban nem is kapkodok; egészen lassan közeledek, míg végül ajkaink nem találkoznak az örökkébe nyúló pillanat folyamán, s egészen lágyan kezdek lassú, ám annál inkább érzelmesebb csókba. Továbbra is ölelem, karjaimban tartom törékeny alakját, s minden egyes ezredmásodperc töredékében azt próbálom megmutatni, hogy mennyi mindent jelent számonra.

Mert végre karjaimban tarthatom a világomat, az univerzumomat, s ez késztet valami egészen földöntúli boldogságra.
S nem akarom elengedni, nem akarom, hogy ennek vége szakadjon, s éppen emiatt tudom, már mindent el fogok követni azért, hogy Felix szívét végleg megkaparintsam - hogy örökkön örökké ez a felhőtlen boldogság telepedjen ránk.