CONSTELLATIONS - ✓

𝟷𝟼。

Késő estig beszélgettünk, ajkaimról pedig szinte le sem lehetett vakarni azt a bugyuta mosolyt, melyet egy-egy szavával okozott, ám ennek meg is lett a következménye, ugyanis most alig bírok felkelni, hiába csörög ébresztőm oly' kitartóan.

Nyolc órára állítottam be, hiszen fél kilenckor már javában úton kellene lennem a buszmegállóba, mégis képtelen vagyok felkelni. Állandóan Felix aprócska üzenetei járnak elmémben, ráadásul még iszonyatosan fáradt is vagyok. Máskor minden bizonnyal rosszulléttel indokolnám azt, hogy nem jelenek meg az előre megbeszélt, közös programon, most mégis inkább erőt veszek magamon, s kikászálódom az ágyből ‐ egyre csak visz előrébb a tudat, hogy ma újra láthatom őt.

Ezúttal is a sötetebb színben pompázó ruhadarabok mellett teszem le jelképes voksomat, majd fekete, minimális mértékben szakadt farmernadrágomhoz a kedvenc, bő, éjszínű pulóveremet öltöm magamra - mint általában. Úgy döntök, semmiféle táskát nem viszek magammal, hiszen a lényeges dolgok - pénztárca, iratok, kulcs - bőven elférnek hatalmas zsebemben, ezért aztán tényleg felesleges lenne cipelnem.

Mivel a pakolás és öltözködés közben sem sikerült kellőképpen felébrednem, komótos léptekkel a konyha irányába indulok a mindennapjaimat indító, forró nedű elfogyasztásának érdekében, melynek koffeintartalma olykor képes arra, hogy megalapozza a napom, s elüldözze az álmosságot bizonyos időre. Le is főzöm a fekete italt, majd leülök az asztalhoz, amíg elfogyasztom, így pedig szemben helyezkedek el az ablakkal, amin nem tudok nem kifele bámulni.

Teljesen magával képesek ragadni a korai napsugarak, melyek hófehér bőrömet szüntelen cirógatják, ahogyan a világ ezen felét is, mely éppen csak ébredezik a hosszú éjszaka sötétjéből. Halovány mosolyra késztet a tudat, hogy talán Felix is hasonlóan kómásan készülődik, vagy talán már buszon is van, ugyanis ő és Chan korábban szállnak fel a járatra. Hirtelen tör rám a késztetés, hogy lássam, milyen lehet, mikor szívem csillagát a Föld csillaga cirógatja sugaraival még ennél is sokkal-sokkal korábbi órákban, mikor még minden és mindenki szunnyad, a városra lusta köd hull, s éppen csak szűrt fény esik arra a szeplős arcra, melynek gyönyörűsége teljességgel megfejthetetlen.

Nem tartom magamat egy ostoba egyénnek, ám Felix szépsége egészen érthetetlen, és a maga módján minden általam eddig biztosnak hitt tény összekuszálódott elmémben lénye miatt. Talán lila az ég, sárga a fű, zöld a víz, piros a levegő, a felhők pedig valami egészen rózsaszínes árnyalatokban pompázhatnak, hiszen azt érzem mostanság, hogy valahol egészen azok között lebeghetek; valahol a fellegekben, vagy még azok felett.

Íriszeim már csak a kékes égbolton tartom, mégsem igazán fogom fel a látképet, hiszen olyasféle emóció kerít hatalmába, mely tompítja érzékszerveim, ugyanakkor édessé is teszi a keserű kávét, színesebbé a világot, s forróbbá szívemet.

Mindent megváltoztat ez a kellemes érzés, mely dübörgő szívemből indul ki hullámként, ami végigsöpör egész porhüvelyemen.

És lehet bármilyen különös, mégis jó kiszakadni a megszokottból.

Hangtalan sóhajt eresztek szabadjára cserepes ajkaim közül, amikor a csészém kiürül és elillan egy időre a nyomasztó fáradtságom, ám hirtelen rázódok vissza a valóságba, amint rájövök a megszokottan megszokhatatlan tényre; késésben vagyok.

Egy szempillantás alatt pattanok fel az asztaltól, hogy a fürdőbe mehessek még külsőm rendezésének érdekében, ám mivel az idő siettet, nem sok percet szánhatok rá a továbbiakban, hanem az utolsó simítások után az előszobába rohanva belebújtatom lábfejeimet cipőimbe, és már nyitom is az ajtót.

Ezúttal nincs idő a megfontolt léptekre, hanem sietősen cserélgetem lépegetőimet a kemény betonon, hogy mindenképpen elérjem a buszt, ugyanis a legkevésbé sem akarom megváratni őket, ha már egyszer gondoltak rám - ez pedig valahol mélyen igazán jól esik.

A buszmegállóba éppen a begördülő járművel azonos pillanatban érek, ezért azzal a lendülettel fel is szállok rá a hátsó ajtón, s mivel Chan ismeri ezt a szokásom, nem csodálkozom, mikor ott látom meg mind a kettejüket, viszont eléggé meglep, mikor azt tapasztalom, hogy valamit éppen hevesen magyaráznak - talán vitáznak -, azonban néhány pillanatnyi gondolkodás után úgy határozok, hogy elindulok irányukba.

- Felix, cselekedned kell, nem várhatsz örökké! - csattan fel Chan indulatosan, mire én megköszörülöm torkomat jelezvén, hogy az imént érkeztem meg, viszont amikor ijedt tekintetével találom szemben magam, kérdőn nézek rá, majd Felix-re, akinek arca szintén hasonló érzelmeket közvetít.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezem meg köszönés nélkül, ugyanis az imént elhangzott mondat és a tekintetek igencsak ezt sugallják.

- Nem, nincsen semmi sem - kapcsol Chan, aki a fejét rázza, mégsem tudok figyelni rá, ugyanis Felix-en tartom tekintetem, aki kobakját lehajtva kezdi kémlelni a busz padlóját.

Nem értem, mi lehet vele, s éppen emiatt hatalmas késztetést érzek, hogy valamelyest kiderítsem, majd esetleg segítsek. Mert ha tehetném, én minden gondját átvenném, ugyanis ha ő mosolyog és őszintén boldog, akkor már nekem sem nehézkes az, hogy felfele ívelő görbületre húzzam ajkaim

Úgy hiszem, valamilyen szinten ő az oka a boldogságomnak - függök tőle.

S nem tudom nem aggódva vizslatni, és egyszerűen az sem érdekel, hogy Chan mit gondol - amúgy is átlát rajtam. Jelenleg a gyönyörű, szeplős angyal köré irányul minden érdeklődésem; megszólalni mégsem bírok. Fogalmam sincs, mi lehet vele, miért látom bánatosnak ezen a napsütéses reggelen, ám kétlem, hogy egy szinte még mindig idegennel megosztaná problémáit. Semmi jogom ahhoz, hogy tudjam, mi az, ami bántja, meg különben is úgy tűnik, most teljes mértékben elmerült gondolatai között; bezárkózott elméjének börtönébe.

Emberek beszédjének és a busz zötykölődésének zaja elegyedik, és próbálja elnyomni a kínos csendet, ami egyre és egyre inkább nyomasztóbbá válik. Cselekednem kellene, mégsem vagyok rá képes. Ide valami hatalmas csoda kellene, hogy megtörje a jeget, eloszlassa a nyomasztó feszültséget, hogy aztán minden menjen tovább úgy, ahogyan eddig - kár, hogy csodák nem léteznek. Legbelül tudom, nekem kellene lépnem, esetleg egy új témát felhoznom, mégsem vagyok rá képes, mert agyam fogaskerekei Felix körül forognak.

De ha csodák nincsenek is, minek lehetne nevezni azt, ami történik?

Véletlen? - kár, hogy már nem hiszek bennük; szerintem minden okkal történik.

És remélem, megfelelő oka van annak, hogy a buszsofőr hirtelen fékez le az egyik kereszteződésnél, s igaz, én szerencsére stabilan állok, ezért mondhatni, nekem meg sem kottyan az incidens, mégis rendesen meglep, mikor egy szőke szépség csapódik mellkasomnak, majd amint megérzem Felix jellegzetes illatát, testem reflexszerűen cselekszik. Egyik kezem erősen fonom dereka köré, hogy megvédjem az eséstől, viszont közelségétől szívem egy szempillantás alatt úgy kezd el dobogni, mintha mérföldeken át futottam volna, ezt pedig sejtésen szerint ő is érzi.

Meg sem bírok mozdulni, a hirtelen történt események okozta sokk miatt teljesen elfelejtem, mi helyes és mi nem - vagy legalábbis erre fogom azt, hogy nem vagyok képes elengedni a csillagomat.