CONSTELLATIONS - ✓

𝟶𝟾。

A buszon ülve úgy határozok, ezúttal előbb leszállok, hogy valamelyest ki tudjam szellőztetni fejem, hiszen még mindig képes lennék vagy százszor fejbevágni önmagam, ugyanis nem sok választott el attól, hogy valami olyat tegyek, amit a legkevésbé sem kéne; megcsókoljam.

Hiszen felesleges tagadnom, vágytam azokra a vattacukor puhaságúnak tűnő, tökéletesen formált, mosolygásra teremtődött ajkakra. Pontosabban arra, hogy az enyémeket rajtuk érezzem, hogy megízlelhessem azoknak ízét, hogy csak az enyémek legyenek Felix egész személyével együtt, hiába tudom, ezt így nem tehetem.

Nem helyes, pláne úgy, hogy ő semmiféle érdeklődést nem mutat irántam.

De mégis miért jött utánam? Mi volt az a halovány pír arcán és angyali csillogás íriszeiben? Miért nem ellenkezett soha?
Felix, miért teszed ezt velem?

Nem kellene hamis képzelgéseket költöztetned elmémbe, valótlan reményt táplálni bennem, lehetetlen álmokba ringatnod, ugyanis mind csalódáshoz vezetne, hiszen már tényként kezelem a felém érzett közömbösséged.
És most így őszintén szólva, rendkívül fáj. Igen, a szívtelen Changbin fájdalmat érez jeges szívében - mit te felolvasztani kezdtél -, és erről nem fogsz tudni soha sem.

Ugyanis minden erőmmel azon leszek, hogy a történtek feledésbe merüljenek, ahogyan az iránta érzett, kibontakozni kezdő, lágy érzelmeim is. Nem, nem változtathat meg semmit, tökéletesen megfelel nekem az eddigi, teljesen unalmas életem.

Azonban kinek akarok hazudni, már hétfőn minden teljesen felborult. Megláttam édes, csillagok tömkelegével borított, tökéletesen festői arcát, belenéztem, s elvesztem igéző tekintetében, és valami már akkor más lett bennem, ez pedig zavar és... és megrémiszt.

Megrémiszt, hiszen én nem akarom ezt, egy viszonzatlan szerelmet, mely ennyi idő alatt nem is alakulhatott ki, így hiába próbálom, nem vagyok képes megérteni igazából ostoba problémáim. Én nem érzek Felix iránt semmit, ő sem irántam, ez pedig így van rendjén, a lehető legjobban.

De miért bizsereg még mindig kezem tenyere nyomán?

Miért akarok újból puha, hibátlan arcához érni?
Idegesít, hogy ilyenek fordulnak meg fejemben, hogy nem tudok másra gondolni, nem tudok felejteni.

Idegesen sétalok a sötétségbe burkolózó égboltozat alatt a kivilágított utca betonán, az út közepén, ugyanis ilyenkor a kutya sem jár erre, és nyugodtan tudom a még reggel gyorsan felkapott tornazsákom mélyéről a jelenleg felesleges dolgok közül - mint például töltő, pénztárca, igazolványok, fülhallgató - előhalászni a kis papírdobozt, benne életem rövidítőjével.

Nem, valójában nem dohányzom, azonban vannak helyzetek, mikor muszájnak érzem, hogy egy halálrudat helyezzek kiszáradt ajkaim közé, s a gondosan mellé csúsztatott, fekete öngyújtómmal meggyújtsam a végét, majd mélyen beszívjam a mérgező füstöt, és azt a légzőrendszeremen keresztül gomolyogva eresszem a tiszta, esti levegő rengetegébe. A maga módján jól esik tüdőm roncsolása, hiszen tudok arra koncentrálni, lenyugtat a sűrű füst, ezért igyekszem minél jobban kiélvezni, légzőrendszerembem tartani, majd lassan kifújni, és ezért engedem meg magamnak kizárólag kivételes alkalmakkor.

Emlékszem, pár évvel ezelőtt - mikor először próbáltam ki - kegyetlen köhögés tört rám, azt hittem, megfulladok, s meg is fogadtam, soha többet nem gyújtok rá. Azonban azóta sok dolog megváltozott; megváltoztam én is, a környezetem - az egész világ folytonosan változik, csak én érzem azt a kesernyés füsttel való gyilkos játék közben, mintha minden megállna egy pillanatra, csak én vagyok és a halálos szenvedély.

Lábaim gondolkodás nélkül nem haza, hanem egy nagyjából Felix és otthonom között félúton elhelyezkedő parkba visznek, ahol le is ülök egy padra, mely nagyot roppan elhagyatottsága miatt súlyom alatt. Annyira látszik, hogy ahogyan elhagyom az elit, kertvárosi részt, minden sokkal romosabb, talán még az emberi érzelmek is sokkal jobban összeroncsolódnak - lehet, ezért nem is akarok szeretni úgy igazán, szerelemből. Meg amúgy is, Felix valaki pozitívabbat, boldogabbat érdemelne, aki ki tudja mutatni érzéseit, aki nem akar folyton sötét, bő pulóverek mögött megbújni.

És megint csak rajta gondolkozom, képtelen vagyok kiverni a fejemből. Hiába érzem, ahogyan a lágy szellő gyengéden kuszálja össze fekete tincseim, és hiába lélegzem be ezúttal már a tiszta, friss levegőt, nem segít. A szél lágy cirógatásáról is csak Felix puha bőre jut eszembe, aranyos kis keze jut eszembe, s az, hogy ujjaink úgy fűződtek össze, mintha sosem akarnának elszakadni.

Egészen végtelennek tűnő percek, majd órák repülnek el, mikor kezdem észrevenni, hogy már-már reszketek a hidegtől, hiszen pulóverem hiányában karjaim fedetlenek, ám egészen eddig túlzottan el voltam foglalva gondolataimmal, hibáimmal, Felix-szel és minden vele kapcsolatossal.

Az éj közepén gyorsan kezdem szedni lábaim az egyre rosszabb állapotú aszfalton, s vigyázok, sehol se essek el, hiszen az csak tetézné nyomorúságos helyzetem, és lelki fájdalmaimhoz társulna a fizikai is - pedig egyikre sem lenne szükségem.

A percmutató már jónéhányszor körbetáncolta az óra lapját, mire belépek az otthonomnak nevezett, eléggé rideg házba, és egy cseppet sem lep meg, hogy az egész némaságba burkolózva várt engem - habár különös lenne az éj közepén hangzavarra érkezni. Néhány nem használt ruhát - köztük egy fehér, bő pólót - előhalászok szekrényem mélyéről, s utam a fürdőszoba irányába veszem. Égető forróságú vizet eresztek zuhanyzásom céljából, és egyből magam felé is irányítom a vízsugarat - hátha sikerül legalább egy kicsit kiűzni a fejemből azokat a csillagképeket alkotó szeplőket és azoknak birtokosát.

Miután végzek, megtörölközök és felöltözök, ezek után pedig visszahúzódok szobám rejtekébe, az én magányomban. Telefonomat megszokottan teszem töltőre, majd dőlök be ágyamba elalvás céljából, azonban ezúttal nem járok sikerrel; nem tudom átlépni az Álmok birodalmának kapuját.

Lassan már látom, ahogyan az ablaknál beszűrődő fény egyre világosabb, ezzel a szobát is megvilágítja kissé, azonban elalvásom még mindig lehetetlennek tűnik, hiába indítottam el egy nyugodtabb lejátszási listát telefonomról idő közben. Azonban hiába vagyok képtelen elaludni, percről percre érzem magam gyengébbnek, és már fejem is fájni kezd - biztos csak a sok, felesleges gondolkozástól.

Már kintről hallok kisebb-nagyobb zajokat, ám nem vagyok képes rávenni magam arra, hogy kimenjek, ugyanis aludni akarok - akkor is, ha egyenesen lehetetlennek tűnik. Fejem csak egyre jobban fáj, csökkenti esélyeim az alvásra, ezért úgy döntök, felnézek a közösségi oldalakra, hiszen az emberek nagy része ilyenkor már felkelt, vagy éppen ébredezik - csak én vagyok az a különös teremtés, aki még el sem aludt.

Unalmasabbnál unalmasabb posztok tömkelege tárul szemem elé,s már úgy döntenék, hogy hagyom az egészet, mikor rezdül a készülék, miszerint üzenetem érkezett.

[Chan]
Jó reggelt, Changbin!

[Changbin]
Neked is

[Chan]
Remélem, mára nincs terved. Elmennénk valahova (habár még mi sem tudjuk a pontos helyet).

[Changbin]
Felejtős. Majd máskor.

[Chan]
Történt valami, igaz?

[Changbin]
Miből gondolod? Egyébként nem, egyszerűen csak fáradt vagyok

[Chan]
Túl átlátszó vagy

[Changbin]
??

[Chan]
Mindegy, majd beszélünk. Egyébként Felix sem jön, ha esetleg meggondolnád magad.