CONSTELLATIONS - ✓

𝟷𝟿。

Egyszerűen nem értem, hogy hogyan történhet velem mindez; én tényleg szeretném, hogy Felix-szel a barátság szintje fölé emelkedjünk, de egyszerűen megrémültem, mikor erre ténylegesen látam lehetőséget. Mindent teljesen elrontottam - saját boldogságom útjába álltam ostoba módon, s elképzelésem sincsen, hogy lelek erre megoldást. Rendesen elszúrtam, ez tény s való, azonban ha tehetném, visszaforgatnám az időt, s megtiltanám önmagamnak, hogy ilyesféle, balga módon cselekedjek.
Kilátástalan - ez a legtalálóbb kifejezés a helyzetre, amelybe belecsöppentem, hiszen megannyi megoldás gondolata röppen fel elmémben, egyik sem az igazi; nem tudok olyat, amelyben Felix csak és kizárólag az enyém lehetne.

Rengetegszer visszaolvastam a meggondolatlanul elküldött üzenetemet, s minden egyes alkalommal ugyanaz a gondolat villant fel elmémben: ostoba vagyok. Borzasztó dolgot tettem, egyszerűen olyan, mintha ezzel a cselekedettel egy pontot helyeztem volna igazándiból soha el nem kezdődő történetünk végére, mintha véget vetettem volna egy olyan nem is létező dolognak, ami a boldogságom egyetlen, ám erős okának is könnyedén bizonyulhatott volna.

Gondterhelt sóhaj közben nyitom ki szobám ablakát, hátha észhez tud téríteni a kinti friss levegő, reménykedem abban, hogy gondolataim tengerén csillapodnak a viharos hullámok, s szélcsend idején minden tisztázódhat, ám közel sem így alakul. Hideg levegő ugyan megcsapja arcom, viszont ahogyan ajkaimhoz ér, eszembe jut a csók. Igen, az a tökéletes keringő, melyben Felix puha ajkaival forrtak össze húspárnáim, s meglehet, hogy nem volt olyan örökkéig elhúzódóan hosszadalmas, ám mikor csak mi ketten voltunk, s egy köbmilliméternyi levegő sem szorulhatott közénk, egy kicsit talán még az idő is megállt. A számlapon a mutató nem mozdult semerre sem, a mozgásban lévő világmindenség megdermedt, majd mintha egy kapcsolón megnyomtak volna egy gombot, minden ment tovább - s dobogott a szívem is, mintha addig soha nem kalapált volna, vagy éppen akkor tehette volna legutoljára.

A szeplős arc újból és újból felvillan szemeim előtt, és a hozzá tartozó igéző és egyszerre csillogó tekintet teljesen rabul tudja ejteni szívemet, melyet egyszerűen nem is enged el - mintha hozzáláncolná olyasféle módon, hogy soha ne szabadulhasson.
Minden egyes arcvonása tökéletes: álla vonalától kezdve puha orcájáig, melyet igencsak apró pöttyöcskék díszítenek szinte csillagok példájára, aranyos kis orra, amin ha tekintetemet levezetem, puha, cseresznyeszín ajkaknál kötök ki, amik szinte vonzzák párnácskáimat.
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy milyen jó is volt az a csók, s mennyire vágyok rá ismét.

Gondterhelt sóhaj hagyja el ajkaimat, amikor telefonom jelez egy irritáló hanggal, hogy üzenetem érkezett. Egyből arra gondolok, hogy Felix az, ám hamar rá kel jönnöm, hogy ez nem valószínű. Minden bizonnyal egy életre eltaszítottan magamtól, s nem lehet többé már az életem részese - a legjobb része.

Chan
Remélem tudod,
hogy egy hatalmas
idióta vagy

Changbin
Neked is szép
estét

Chan
Neked inkább csak
ne legyen szép estéd.
Nem hiszem el, hogy
ezt tetted, tényleg nem

Changbin
Mármint?
Azt tudom, hogy
elszúrtam, de azért
nem ezt a reakciót
vártam...

Chan
Akkor mégis mit?

Chan
Tapsoljalak meg,
amiért hülyét
csináltál Felix-ből?

Changbin
Én nem így akartam
ezt az egészet

Chan
Akkor mégis hogyan?
Minek hitegetted, ha
neked nem jelent
semmit sem?

Changbin
Hogy nem jelent
semmit? Már hogy
ne jelentene?

Chan
Eléggé erre lehet
már következtetni
a tetteid alapján

Changbin
Nem akartam, hogy
ez legyen. Én tényleg nem

Changbin
Nekem Felix
nagyon is sokat
jelent, túl sokat

Chan
Na és mit?

Changbin
Néha úgy érzem,
mindent

Chan
Oké, bonyolultabbak
vagytok, mint
gondoltam

Chan
Negyed óra!

Mivel tisztában vagyok azzal, hogy ez arra vonatkozik, hogy negyed óra múlva megjelenik Chan, bezárom az ablakot, majd a szobámat elhagyom, hogy inkább a nappaliban telepedjek le a kanapéra. Nem igazán tudom, miről is akar beszélni pontosan, vagyis az biztos, hogy a szeplős angyalról, de hogy mondandója mi lesz, eléggé kérdéses. Titkon remélem, hogy Felix hasonlóan érez, mint én, de tudom, ha beleélném magamat ebbe, akkor a szívtolvajom elengedése majdhogynem lehetetlen küldetésnek bizonyulna - hiszen nehézkes a szívnek parancsolni, nem én döntöm el, hogy mikor és kibe szeretek bele, pusztán csak megtörténik, aztán pedig minden borul, hogy felkészüljön arra, hogy közösen legyenek helyreállítva a dolgok.
Csak félek, hogy a bennem hurrikánként tomboló érzelmek sorra csak pusztítanak, s nem lelnek olyan viszonzásra, amely kompenzálná a zavart.

Nem tudom kikapcsolni érzéseim, ahogyan a kételyekkel telis tele lévő gondolataimat sem. Jelen vannak, s nem tudom semmissé tenni létüket, hanem meg kell tanulnom együtt élni velük, majd pedig a józan észt előtérbe helyezve racionális döntéseket hozni - hatalmas kár, hogy éppen ehhez nem értek. Mindig csak megyek azután, amit hirtelen elhatározok, majdan pedig, mikor tetteim súlyát érzékelem, megbánás temet maga alá.
Hisz' sosem gondolom át cselekedeteim, csupán csak elvégzem őket.

Most is, ahogyan várok Chan érkezésére, Felix-re tudok gondolni. Felmerül bennem újra és újra, hogy mit kellett volna teljesen másképpen tennem, átgondolom a lehetséges végkimeneteleket, viszont mindig ugyanott kötök ki: már mindegy.
Teljesen mindegy, hogy mi történt volna akkor, ha elmondom, mit érzek, ha nem taszítom el, ha átgondolom üzenetem, ha sokkal előbb lépek, s megcsókolom - ezek nem számítanak már, ugyanis az idő csak és kizárólag előre halad, a múltam pedig részemmé válik minden hibámmal együtt. Az is én vagyok, s muszáj ezt elfogadnom, hogy tanulhassak. Hogy megannyi hibával is jobb, s jobb lehessek.

Ám hirtelen zökkenek ki gondolatmeneteim sokaságából a csengő hangjának hallatán. Felkelek, majd az ajtóhoz lépek, hogy beengedhessem padtársam, aki bármiféle köszönés vagy finomkodás nélkül beljebb is jön nyomban az ajtó nyitódásának következtében. Jól látható idegessége, ső, egyenesen tapintható a feszültség, azonban csakis akkor szólal meg, mikor már mind a ketten a kanapén csücsülünk.

- Muszáj beszélned vele, Changbin - néz szemeimbe, majd mély levegőt vesz, mielőtt folytatná. - El fogod veszíteni, ha nem teszed. Teszek róla, hogy elveszítsd, mert nem hagyom, hogy továbbra is rád várjon, ugyanis ezzel nem csak magadat, hanem őt is gyötröd. Gondolkozz el azon, hogy mennyit is jelent neked, utána pedig cselekedj, amíg még nem késő.