CONSTELLATIONS - ✓

𝟷𝟾。

Mintha minden egy aprócska szempillantás alatt történt volna; felfogni sem volt időm, hogy ajkaink találkoztak, s mennyei keringőben forrtak össze olyan módon, mintha csak egymásnak lettek volta teremtve.
Legszívesebben soha nem szakadtam volna el tőle, hiszen ott, ahogyan öleltem, minden gondom és temérdeknyi kétségem messzire szállt, s a következmények olyannyira lényegtelenné váltak, hogy mikor elváltunk egymástól, a helyzetet nem tudtuk kezelni; csak néztünk egymásra, vizslattam bársonyos arcát, pirosas szín mögött megbújt csillagszerű pöttyöcskéit, zavarban csillogó lélektükreit, s nem utolsó sorban meglepően édeskés ajkait, amik mintha kikapcsolták volna elmémet - teljesen elvesztem a jelenben, s még most sem tudom, mégis ki volt az, aki először visszaindult a többiekhez.

Szorosan egymás mellett sétálunk, ám meg nem szólalunk; nem is tudnám szavakba önteni azt a végeláthatatlan kavarodást, mely elmémben és szívemben egyaránt jelen van.
Tudom, hogy talán még olyan végkimenetel is lehetséges, mely igencsak kedvező számomra, mégsem vagyok képes megtenni egy mindent megváltoztató lépést - mintha valami visszafogna; hiszen itt ez a megfékezhetetlen rettegés bennem a csalódástól, s nem tudom semmissé tenni.
Nem akarom elveszíteni Felix-et, nem szeretném, hogy azzal, ha ténylegesen rálépek az útra, mely vonzalmam kifejezését jelenti, örök életre elveszíteném csillagomat - én pedig nem akarok többé nélküle létezni.

- Merre jártatok végül? - Hyunjin kérdezi meg érdeklődve, mire szemem sarkából látom, hogy Felix azonnal lehajtja fejét, én pedig erősen alsó ajkamba harapok, ám ekkor tekintetem Chan íriszeivel akad össze, s egyből tudom: átlátja ezt az egész, teljesen összekavarodott, kusza helyzetet.

- Szerintem nem ez a fontos - rázza meg hevesen fejét a padtársam, amit én hálás tekintettel viszonzok. Fogalmam sincs, hogy mégis hogyan magyaráztam volna ki mindezt; pláne úgy, hogy még a saját gondolataimat sem sikerült kellőképpen tisztáznom. - Inkább csak menjünk tovább!

Egészen lassú, komótos léptekkel követem a többieket, miközben úgy érzem, hogy egyedül csak azt tudom, hogy többet akarok még ennél - de félek, hogy az előrelépéssel eltaszítanám magamtól Felix-et.
Kíváncsi vagyok arra, hogy neki mégis mit jelentett az a csók, hogy mi volt a szándéka, mit érez irántam pontosan.
De miért akarok biztos választ, ha minden végtelenül bizonytalan?

Tény s való, nem az bizonytalan, hogy milyen nagyon fontossá vált, hogy mennyire lenyűgöz és magával ragad egész valója, hanem az, hogy mennyire szokatlan, hogy valaki ilyen hatást vált ki belőlem, s félek, hogy hamar elrontanék valamit, ezáltal pedig elveszne az esély arra, hogy ketten együtt létezzünk, mint egy pár.
Az egész világot neki adnám, ha megtehetném, ám mivel nincs rá lehetőségem, nem tudom, mi a legjobb, amit cselekedhetek.

Egyetlen egy szót sem szólok, többiek pedig szerencsémre ezt a döntésemet tolerálják.
Felix sem viselkedik másképpen - lehajtott fejjel sétálgat, s látom, hogy milyen nagyon bántja a kialakult szituáció.

Vajon megbánta?

Végülis érthető, ha inkább visszatekerné az időt; mindenki cselekszik meggondolatlanul - csak a gond, hogy ezáltal szívembe fájdalom költözik.
Tehetetlen vagyok, mert nem értem, mit miért tesz, nem tudom, mi bántja pontosan, nem ismerem érzéseit, nem tudom, mi volt az a csók - ám rákérdezni sem merek.
Félek, hogy ha erre a témára térnék rá, valóságossá válna az egész, s belátná, hogy mekkora badarság volt minden közöttünk, holott igazán semmi nem kezdődött el.

Kissé úgy érzem, hogy szívem hiába buzdít cselekvésre - tiszteletben kell tartanom azt, hogy ha ő nem akar ennél többet, akkor nem is lesz.
Mert tisztában vagyok azzal, hogy bármennyire is fájna, én még viszonzatlan szerelemmel is mellette maradnék, ha ezt ő így szeretné.

A délután folyamán próbálok kimaradni mindem közös programból, csak meghúzom magam várván, hogy végre elszabadulhassak. Nem akarok itt lenni, a szobám végtelen csendjében akarom átgondolni a dolgokat.
S tény, hogy néha, mikor egyedül vagyok a magányomban, azt kívánom, bárcsak ne így lenne, s most, mikor a barátaimmal vagyok, mégis menekülnék - talán furcsán vagyok összerakva, de nem igen tudok mit tenni.
Várom, hogy talán egyszer minden megváltozik.

Chan tekintetét gyakorta magamon érzem; tudom, hogy ő az, aki eléggé kiismer már, teljesen átlát rajtam, s minden bizonnyal tudja, milyen végtelenül bizonytalanul állok a dolgokhoz.
Talán pont arra lenne szükségem, hogy észhez térítsen, de egyrész nem vagyunk kettesben, másrészt pedig nem támaszkodhatok mindig rá; neki is megvan a maga gondja, a saját élete, s nem hiányzik belőle, hogy egy barátja gondolatait fürkéssze ki nap mint nap.
Szerintem sosem fogom tudni meghálálni neki mindazt, amit értem tett - s most is minden egyes pillanatban tudom, hogy ha a világ össze is dől, számíthatok rá.

Órák sorra telnek el, s egytől egyig vidám kacagás övezi őket, én pedig ugyan nem akarom elrontani a hangulatot, mégis még elmosolyodnom is nehézkes - mintha egy teljesen más univerzumba zuhantam volna át.

Vajon egy párhuzamos univerzumban Felix csodálatos személye lehet a párom?

Gondolataimba zárkózok el a rideg valóság elől, mert nem akarom viselni a tettek következményeit. Csak követem barátaim lépteim minden irányba, nem is érdekel igazándiból, hogy hova mennek vagy mit akarnak. Egyedül azt várom, hogy végre valahára induljunk, a mikor ez a pillanat elérkezik, szinte fellélegzek egy órák óta önvalómra nehezedő súly alól.

A buszmegállóba megyünk, ám nem sokkal később ismét csak hárman maradunk; Felix, Chan és én. Akaratom ellenére is eszembe jut, hogy mi történt, mikor idefele tartottunk, hogy akkor is karjaimban tarthattam egy csodát - az én egyetlen csillagrendszeremet, akit meg akarok fejteni; ismerni szeretném, tudni, hogy érez, mit gondol, van-e egyáltalán esélyem, vagy vágyaim csupán be nem teljesülőek, fellobbanó lángok, melyek önvalóm roncsolják belülről, hogy hamuvá égjek és semmissé válva elfújjon egy viharos szél, ám én még így is azt remélem, hogy a csillagok közé kerülök.

A tömegközlekedési eszközön próbálok tőlük valamivel távolabb húzódni, hogy a múltkori esetet elkerülhessem most, s egyetlen egy szót sem szólok azon kívül, hogy gyorsan elköszönök kissé rekedtes hangon, mielőtt lepattannék a járműről a megfelelő megállóban.
Hazafele viszonylag sietek, hiába vagyok már egyedül; el akarok zárkózni az egész világ elől, hogy a gondolataim rendezhessem, s eldönthessem, mit is szeretnék.

A házba beérve célirányosan igyekszem a saját szobámba, s mivel nincs itthon senki, a köszönésre sem kell időt szánnom.
Az ágyamra huppanok le, arcomat tenyerembe temetem, s mély levegőt veszek, majd hátamre fekve kezdem vizslatni a plafont, mégis mintha Felix arca jelenne meg előttem.

A szeplőkkel pettyezett, gyakorta pirosas orca, cseresznyeszín ajkak, csillogó, éjfekete galaxist rejtő lélektükrök, s mindezek összessege képes arra, hogy azt is elfelejtsem, ki vagyok. Minden egyes pontja olyan, mintha művész alkotta volna, mintha a világmindenség is érte létezne, s tudom, én egymagam tán' kevés vagyok, mégis óvni akarom a fájdalmaktól - s csak remélni tudom, hogy én nem okozok azt.
Hiszek abban, hogy vele bárki boldog lenne, s ez nem csupán csak egy eufemisztikus nézőpont, melyből szemlélem - biztos vagyok benne, hogy ő mindenki szerint végtelenül csodálatos.
S mégis ebből adódik, hogy nem szabad, hogy belém szeressen, mert nem én vagyok a személy, aki boldoggá teheti. Egy hozzá hasonlóan tökéletes, angyalinak tűnő, mégis földi entitás csenheti csak el ketyegőjét, én nem érdemlem - kevés vagyok hozzá, s sosem lehetek elég.

Mégis egyre és egyre jobban vágyok arra, hogy magam mellett tudhassam; szeretni akarom úgy, hogy az egész világ is tudja, s azt akarom, hogy ez az érzés kölcsönös legyen.
Félek az egyoldalúságtól - csupán csak boldog akarok lenni, miközben őt is mosolyra tudom késztetni bármikor; én akarok lenni az oka minden örömének.

Vágyok arra, hogy egy nap egymás világai lehessünk.

Akarnám sem tudnám már feledni - ha minden össze is dől, atomjaira hullik, én akkor is az ő arcát látnám magam előtt pont úgy, mint most.
De mindeközben egyre jobban tudatosul bennem, hogy nem érdemlem.
Hiába akarom rendezni, majd kicsit kikapcsolni gondolataim, azok csakis körülötte forognak, mint egy hurrikán, mégis telefonom pittyenése kizökkent ebből az állapotból.

Felix
Szia, Changbin!
Beszélhetnénk valamikor?

Changbin
Szia! Szerintem
nincs miről beszélnünk.