CONSTELLATIONS - ✓

𝟷𝟽。

A vidámparkig szinte egész végig kínos csend uralkodik, amit ugyan próbál Chan megtörni, mégsem sikerül neki túlzottan, hiszen mind a ketten passzív tiltakozásba kezdünk - haza akarok menni, nem pedig boldogságot tettetve csevegni mindenféle, meglehetősen lényegtelen témákról.

Úgy érzem, a történtek újból rontottak mindenen, s magamat hibáztatom, hiába ő csapódott nekem. Nem szabadott volna annyira és olyan sokáig a karjaim között tartanom, nem kellett volna úgy reagálnom - éreztetni, nekem mennyivel többet jelent.
De mégis mit tehettem volna, ha a szív parancsolt, nem az ész?

A vidámpark előtt mindenkivel összefutunk, hogy közösen mehessünk be, szótlanságom pedig senkinek sem tűnik fel. Mindannyian ugyanúgy nevetgélnek, ugyanúgy beszélgetnek - az egész olyan, mintha ott sem lennék, s emellett a tény mellett nem igazán tudok elmenni. Tagadhatatlanul fáj, a tehetetlenségem pedig csak jobban, majd még jobban idegesít, ugyanis felvetődik bennem több lehetőség is arra, hogy mit kellene cselekednem, mégsem igazán tudom megítélni, hogy melyik tituálható helyesnek.

Gondolatmeneteim végtelensége által fogva úgy vélekedek, hogy csupán csak követem őket, ahova menni akarnak, s igyekszem nem kelteni semmiféle feltűnést; jó ez így, mintha ott sem lennék.

Jegypénztárnál gyorsan letudjuk a vásárlást, műmosolyom pedig úgy hiszem, fel sem tűnik egy árva léleknek sem - vagy ki tudja, lehet, jobbnak látják, ha nem szólnak semmit.
Talán nem is ér annyit az egész.

Gondolataim mintha negatív üzenetekkel teli kavalkád lenne, csupán Felix és az ő művészi vonásai azok, amik gyönyörűséget visznek a bennem lakozó szürke rengetegbe - mintha még azokból is tudna varázsolni valami igazán csodálatosat. Csak egy a baj; én talán nem tudom kellőképp értékelni, hiszen jelen pillanatban társasága gyötrelmes szenvedéssel tölt el, s kegyetlen reménytelenség jeges fuvallata készteti borzongásra mellette sokkalta hevesebben dobogó ketyegőm, mely bordáim közé szorítva nem látja a kiutat, a szabadulás reményét - csupán csak fogolyként raboskodik, éppen úgy, ahogyan az abba beköltözött, újdonsült érzelmek, melyek szélvihart kavarnak a csupán csak dobogni kívánó szervecskében.

A beszélgetésekből aprócska foszlányokat fogok fel, hiszen teljesen más foglalja le gondolataimat. Minden egyes négyzetcentiméterem sugallja, hogy ne nézzek Felix-re, hogy ne kerüljek hozzá közelebb, ugyanis félő, hogy jelképesen magához láncolna, én pedig fuldokolnék a gyötrő szorítás alatt.
Pedig már most is valahogy így érzek; mintha nem jutnék levegőhöz.

- Szótlan vagy - nagy meglepetésemre Jisung az, aki odacsapódik mellém, hogy ezt a roppant egyértelmű kijelentést közölhesse, én pedig ugyan keresném a kifogásokat, mégsem teszem; csupán csak megrántom a vállamat, s sétálok tovább.

És ugyan tudom, hogy viselkedésem közel sem kedves, ő pedig egyáltalán nem érdemelné ezt, valahogyan mégsem tudok másképp cselekedni, túlságosan leköti gondolataimat a hatalmas magaslatokra felszökkent bizonytalanságom, mely valamelyest egyre és egyre különösebb nekem, egész egyszerűen lehetetlen, hogy megszokjam; nem tudom természetesnek venni a tényt, hogy egy szeplős angyal megdobogtatja a szívemet, egy elképesztően gyönyörű vonásokkal felruházott, festői csoda, akinek nem szabadna ilyesféle érzelmeket kiváltania belőlem.
Miért zavarsz össze egyre és egyre jobban, Lee Felix?

Hirtelen torpanunk meg, mire én is körülnézek, hogy tudjam, merre járunk pontosan. A hullámvasút kígyózó sorának legvégére telepedtünk, s mivel tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki fogja kipróbálni a meglehetősen magasan kanyargó, nem kis mértékű veszélyérzetet nyújtó szerkezetet - amire jópáran csupán egy játékként tekintenek -, nyugodtan álldogálok tudván, hogy ebből én is kimaradok, s ugyan nem a félelmem miatt, nem azért, mert rettegek a magasságtól vagy a gyorsaságtól, sőt, meg sem kérdőjelezem, hogy a szerkezet stabilnak bizonyul-e - szimplán csak nem tudom, mégis minek szálljak fel rá.