Szívdobbanások

39.

Úgy érzem, szép lassan mindent elveszítek... Homokként folyik ki a kezeimből az élet.
Elveszítettem azt az embert, aki régen voltam, és azt, aki akarnék lenni. Itt függök a levegőben, a nagy semmiben, és mintha csak külső szemlélőként figyelhetném, ahogy minden kő leomlik arról a falról, amit valaha felépítettem... Megmaradtak hát a gátló falaim, azok viszont örökké. Amelyek ledönthetetlenek... amelyek mögött örökké ott fogok kuksolni. Örökké be leszek zárva a falaim közé. Talán néha meginognak, de teljesen kitörni sohasem fogok tudni mögülük. Nincs ember, aki lerombolhatná őket, még én magam sem. Maradt hát az, hogy elfogadjam őket... hogy beletörődjek.
Ó, nem, nincs nagy baj... Rendben leszek. Valahogy. Majd rendben leszek. A mondat, amit folyton mondogatok magamnak, mint egy bemagolt verset... Muszáj elhinnem, hogy így lesz. Furcsa, hogy az élet az, ami lassan megöl... De valamilyen úton-módon csak elérem azt a nyomorúságos úticélt, amely felé mind tartunk... Túl fogom élni, ígérem. Túlélem ezt az életet. Hisz úgysem az élet számít, hanem ami a halál után van, nem?
Minden olyan átkozottul könnyű lenne, ha nem lennének érzéseim... Néha azt kívánom, bár olyan érzéketlen tudnék lenni, mint amilyennek gyakran beállítom magam. Bár megtapasztalhatnám kicsit, milyen jó a szociopatáknak... Őket nem az érzéseik ölik meg. Engem igen. Azt hiszem, már réges-rég megfulladtam bennük... sokszor. Mindig. Folyamatosan.
Lassan araszolok a számomra kijelölt vég felé ebben a sivár semmiben, és ebben a sötét éjszakában csak a csillagok azok, amik éltetnek... amik miatt még nem adtam fel. Az apró örömök, és azok, akik szeretnek. És végig kell majd néznem, ahogy szép lassan mindenki csalódik bennem... de egyik sem lesz akkora csalódás, mint amikor én csalódok önmagamban. Nem tudom, hová tartok, nem tudom, miért vagyok... semmit nem tudok. Csak vagyok, csak létezek, de mintha semmit nem tennék, amivel a világ javát szolgálom.
De nem baj... kibírom. Mindig kibírtam. Mosolyogni fogok. Nézem, ahogy mindenki boldog lesz körülöttem, és lehet, hogy a szememben könnyek fognak csillogni, de ígérem, mosolyogni fogok. Egyszer, utoljára még a képébe fogok nevetni az életnek... utána majd sírhatok.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪

Újabb átlagos semmi, aminek muszáj volt kijönnie belőlem. Újabb haszontalan szavak.
Tudom, hogy mint a többi sem, ez sem tükrözi vissza jól az érzelmeimet... Már megszoktam. Talán egyszer eljutok arra a szintre, ahová az igazi, jó írók. Mindenesetre muszáj ebbe kapaszkodnom, mert ha ezt elveszíteném, nem maradna semmi más, amiben kicsit is tehetséges vagyok...
És ha nem is adja át jól, én emlékezni fogok a könnyekre, melyeket ennek megírásakor ejtettem. Megőrzöm őket ezekben a sorokban.

▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪▪