Szívdobbanások

79. - el szeretném mondani

el szeretném mondani, mit érzek.
el szeretném mondani, hogy nem is biztos, hogy egyáltalán érzek bármit is.
el szeretném mondani, hogy üresnek érzem magam; egyszerűen csak üresnek.
el szeretném mondani, hogy azért a bennem tátongó űrbe mintha apró fénynyalábokként próbálnának bekéredzkedni az érzelmek halovány, kósza szikrái.
el szeretném mondani, hogy szeretnék élni.
el szeretném mondani, hogy ha a jövőre gondolok, nem tudom, hogy a rettegés vagy a várakozás-e a nagyobb.
el szeretném mondani, hogy még nem adtam fel végleg.
el szeretném mondani, hogy már túl sokszor írtam le azt, hogy el szeretném mondani, viszont mégis el szeretnék sok mindent mondani.
el szeretném mondani, hogy minden napom egy kis fulladás.
el szeretném mondani, hogy a tudat, hogy nem vagyok egyedül, időnként mentőövet dob a jeges óceánba, melynek örvényei minduntalan maguk alá temetnek.
el szeretném mondani, hogy már nem tudom, mit is szeretnék elmondani, mert annyi minden lenne a nyelvemen, hogy megnémultam, érzéseim már nem állnak össze az agyamban világos, rendezett gondolatokká.
el szeretném mondani, hogy tulajdonképpen az eddigiek sem voltak valami világos, összeszedett gondolatok.
el szeretném mondani, hogy a halvány mosoly most már néha fel-feltünedezik ajkaimon.
el szeretném mondani, hogy még nincs ott biztos helye, de egyszer talán pár percnél több időre is megül majd ott.
el szeretném mondani, hogy hálás vagyok, ha végigolvastad bolond lelkem kusza sorait, és el szeretném mondani, hogy még sok mindent el szeretnék mondani – s talán egyszer majd sikerül.