Boy With Luv

22

Másnap olyan voltam mint egy mosott szar. Dél volt mire felkeltem a régi szobámban. Hogy kerültem ide? Biztos valaki behozott. Nem akartam visszaemlékezni a tegnapra, mégis még a számon érzem csókját. Már most úgy hiányzik mint a rosseb. Felültem és magam elé bámultam. Percek múlva Seokjin nyitott be. Összeszorítottam a szemem és vártam a lecseszést, de csak egy ölelést kaptam. Elfogytak a könnyeim. Mégis keserű íz költözik a számba ha rá gondolok.

-Mi történt miután elment?-Kérdeztem rekedten.

-Sírtál.-Válaszolt és éreztem hogy megremegett a hangja.-Azt dünnyögted hogy te sem akarsz maradni.... De el kell szomorítsalak... az élet megy tovább....-Mondta és bár azt akarta hogy kegyetlenül hangozzon a mondandója, hangja meg-meg remegett.-Azt kell mondanod hogy alkalmi partnert kerestél a stressz levezetésére....-Váltott át szomorúba én pedig újra bekönnyeztem.-Ne mondj semmit!-Engedett el és letette elém a reggelit, ami inkább már ebéd.-Ha nem eszed meg akkor nem tudom mit csinálok veled!-Fenyegetett meg és letette az ágyamra a telefonját. Csak néztem a készüléket, Seokjin pedig távozott. Feloldottam a telefonját és szembetaláltam magam egy hírportállal.

Meghalt.

Ez a szó lebegett a szemem előtt, miközben olvastam a hírportál híreit. Szt írta hogy beleugrott egy folyóba, miután megszökött a biztonsági őrei elől és a csapattársaitól. Taejin sírva nyilatkozott. Az interjú után, nem mertem elolvasni a kommenteket. Inkább csak ettem tovább a reggelimet. A felénél többet nem tudtam enni. Aztán lementem. Meglepő módon a szerelmesek nem egymásba voltak csimpaszkodva mint úgy általában. Ez is miattam. Letettem a tányéromat a maradékkal együtt az asztalra. Taekook videójátékozott, Namjin a kanapéról nézte a másik TV-t a harmadik páros pedig nem volt jelen.

-JiHope?-Kérdeztem még egyszer körbenézve.

-Gyakorolni vannak.-Nézett rám Tae. Kisírtak voltak a szemei, akárcsak az enyémek.

-Kösz.-Köszöntem meg flegmán, ahogy szoktam. Visszamentem a volt szobámba és felkaptam néhány kinyúlt ruhadarabot és azokkal a kezemben távoztam a dromból. Egyenesen a próbaterembe mentem, ahonnan már hangosan szólt a zene. Átöltöztem és benyitottam a terembe. Táncoltak. Minő meglepő. Érkezésemre felpillantottak.-Csatlakozhatok?-Kérdeztem a padlót szemlélve.

-Persze!-Vágta rá Jhope, de meglepő módon nem vigyorgott. Az új számunk táncát kezdtük el gyakorolni. Minden figyelmemet a táncnak szenteltem, hogy eltereljem a gondolataimat Beakjoonról. Semmi kétség sem fér hozzá: Hiányozni fog. Csak azt érzem hogy kiszakítottak belőlem egy darabot. Egész nap olyan voltam mint a mosott szar, ezért a srácok nem engedtek a kamerák elé. Hálás voltam nekik, oly' annyira, hogy azt nem tudnám megfogalmazni. Este pedig vártam. Vártam hogy visszatérjen és bejelentse hogy az egész csak egy rossz vicc. De nem jött. Pedig ha tudnám hogy újra visszakapom, akár évekig is várnék rá.

*Beakjoon sz.sz*

Miután elhitettem a világgal hogy többé már nem vagyok... visszaköltöztem oda, ahonnan mindig is menekülni akartam: a szüleimhez. Senkinek nem beszéltem róluk, mert egyszerűen utáltam őket. Mikor elmondtam hogy más vagyok... annyira megharagudtak hogy kitettek. Én pedig egyedül álltam talpra.... de most nem megy. Anyuék egy isten mögötti, elhagyatott faluban élnek ahol még térerő sincs. Ott jó helyem lesz. Tegnap felhívtam anyukámat és beszéltem vele. Reméltem hogy a bevett szokása hogy 12 órakor, szombatonként meglátogatja a várost nem változott. Mert ott legalább térerő van. A telefonszámát meg elkértem az egyik barátnőjétől aki ugyan azon az elméleti síkon haladt mint anyukám és örült mikor megfogalmaztam a bocsánatkérő szövegem. Azt mondtam amit ő szeretett volna hallani: Sajnálom anya hogy nem hittem neked... beteg voltam és erre én is rájöttem. Hiányoztok és mivel az orvosom szerint kigyógyultam ebből a betegségből... szeretném ha visszamehetnék. Felnyitódott a szemem és arra is rájöttem hogy a zenélés időpocsékolás. Rögtön igent mondott. De már tudom hogy ez egy álca... ugyan úgy fog csiszkázatni mint előtte bármikor. Már láttam a házunkat messziről. Semmit sem változott az évek alatt ameddig távol voltam. Kopogtam. Anyukám kinyitotta az ajtót és a nyakamba ugrott.

-Úgy megnőttel!-Nézett végig rajtam elismerően.-Látom arról is letettél hogy megnöveszted a hajad.-Túrt bele sokkal rövidebb hajamba. Muszáj voltam levágni legalább a piros részt. Anyámra mosolyogtam aki félreállt az ajtóból és beengedett. Sporttáskámat leraktam a földre és körbe néztem. Tényleg nem változott semmi.

-Még mindig egyedül élsz?-kérdeztem meg a lehető legóvatosabban a számomra legfontosabb kérdést.

-Már nem.-Lépett mellém.-Mert itt vagy velem. Meg... szeretném ha hamarosan hárman lehetnénk. Te, én és a barátnőd.-Mosolygott rám én pedig igyekeztem vissza mosolyogni. Benne vagyok a szarba, de inkább elviselem ezt, mint hogy az egész világ utáljon. Alig jöttem el 1 napja, már rettenetesen hiányzik.

Mint látjátok lassan haladok, ezért elnézést, de mostanában nincs annyi időm írni. Nem lesznek olyan szűrűn részek, de azért igyekszek 5-10 naponként részeket hozni! Az pedig hogy miért lett ilyen rövid ez a rész azt magam sem tudom biztosan. Igyekszem és a többi már hosszabb lesz. További szép napot!