Esti Mesék

Atlantis - Hatodik fejezet

"Hamar kiderült, hogy Atlantisnak esze ágában sem volt fenntartani a pajzsot addig, ameddig lehet. Feltámadt a szél és nekiállt felkorbácsolni a vizet. A vitorlák megdagadtak és egyre nagyobb hullámok születtek, amik a part felé sodorták a hajót. Aztán egy nagyobb felemelte a fa szerkezetet, mintha semmi súlya nem lenne és lerakta egy olyan részen ahol már alig volt víz.

A hajó megfeneklett, oldalra billent és ezzel eldőlt, hogy a harc mostantól a szárazföldön fog folytatódni. Nassort lenyűgözte, hogy a lány egyszerre két varázslatot is kézben tudott tartani. Ő sem tétlenkedhetett, parancsokat osztogatott és hadrendbe állította a katonákat. Aggódott a felhők miatt, de feleslegesen, mert amint a szél megszűnt, egy láthatatlan erő a fellegeket is szétoszlatta, mintha soha nem is lettek volna.

– Csalódás ez a két mágus. – Szólalt meg mellette Atlantis. – Ha ennél többet nem tudnak mutatni, akkor hamar végzek.

Megindult és megszüntette a pajzsot maguk körül, Nassor pedig ugyan tartott a két varázshasználó erejétől, mégis kiadta a támadás parancsot. Addig van előnyük, amíg a hajóról lekényszerült ellenség is fel nem tud állni egy zárt alakzatba. Szíve szerint ő is belevetette volna magát a harcba, de emlékezett rá mit mondott Zarkan, így nem mozdult Atlantis közeléből. Sokat kockáztatott, mert így könnyen áldozatává válhat egy mágikus támadásnak, de ha ezzel megvédheti a lányt, akkor megéri az árát.

Megjelent az egyik mágus, előre nyújtotta a kezét és egy szót kiáltott. Atlantis viszont csak hátrafeszítette a kézfejét. Nassor nem tudta mi történt, hisz ő semmit nem látott vagy érzékelt az egészből. Arra viszont emlékezett, hogy a lány egyszer magyarázott neki arról, hogy a mágikus erő olyan dolog, mint a különböző színű fonalak, amikből különböző mintákat lehet fonni, de ezt az emberek többsége nem látja.

A mágus körül megemelkedett az iszap és nekiállt beborítani, így kénytelen volt a támadását megszakítani és lerázni magáról a varázslatot. Szerencséjére megjelent a társa és Nassor szája tátva maradt, mert a levegőben lebegett és fölényesen nézett le Atlantisra. A lány csak ciccegett mellette, majd ő is a katonák fölé emelkedett. A férfi tudta, hogy innentől felesleges mellette maradnia és jobb, ha besegít az embereinek.

Néhány íjász a hajón maradt, akik veszélyt jelenthettek a lányra, így maga mellé szólított pár katonát, feljutnak és leverik őket. Már kellően közel voltak, amikor is meghallotta, hogy valaki a nevét kiálltja. Arra fordult, majd vágott egy fintort.

– Sef! – morogta az orra alatt a nevet.

A kiképzése alatt a legnagyobb riválisának bizonyult, de mindig sikerült egy picit jobbnak lennie nála. Mindig is úgy gondolta, hogy a másik férfi a gőgje és a lobbanékony természete miatt maradt alul vele szemben. És miután ő érdemelte ki a tisztet a fáraó hadseregében, a másik kilépett és ezek szerint egy rangosabb nemes szolgálatába állt. De vajon kiébe?

Ha figyelemmel követte volna merre viszi a másik férfit az útja, akkor most tudná ki a támadójuk és jelenthetné. De így csak akkor, ha Sefből kiveri a végén, vagy az egyik mágusból, mindkettőre kicsi esélyt látott. Abban biztos volt, hogy a rájuk támadó katonák többsége zsoldos, akit nem érdekel ki a megbízó. Már csak azért is vélte így, mert senkin nem látott semmi jelzést, ami elárulná neki kit szolgálnak.

Utasította az embereit, hogy haladjanak tovább a hajó felé és végezzenek a bujkáló íjászokkal, ő pedig Sef felé fordult, aki egyenesen felé tartott. Nem foglalkozott egy harcoló féllel sem, ha valaki mégis az útjába került azon taszított egyet. Nassor felkészülten várta. Ellenfele az utolsó néhány méternél rohamozott.