Esti Mesék

Lélekkristály - Epilógus

Lassan tértem magamhoz, valaki egy nevet ismételgetett és lassan tudatosult bennem, hogy hozzám beszél. Pislogtam, de először csak homályosan láttam, aztán lassan ki tudtam venni Eva alakját felettem. De miért szólít Leynának, mikor az én nevem Felina? Ráadásul olyan furcsán nagynak tűnt hozzám képest. Megpróbáltam felülni.

- Leyna, Istenem, köszönöm, hogy nem esett nagyobb bajod - szorított magához, bennem pedig ekkor tudatosult, hogy egy gyermek testében vagyok. - Te meg, örülhetsz, hogy nem lett komolyabb baja, mégis hogy jutott eszedbe rávenni, hogy fára másszon?

Nem tudtam kihez beszél, míg nem engedett a szorításán, aztán elnéztem abba az irányba. Egy hat év körüli fiú állt ott, dacos arcot vágott, a keze ökölbe szorult, ráadásul nagyon ismerősnek tűntek számomra azok a sötét szemek, amik rám meredtek.

- Semmi baj anya - ezt most komolyan én mondtam? - Én akartam felmászni, nem ő. Mondta, hogy rossz ötlet szoknyában. Sajnálom.

- Valóban? - és Eva kétkedve nézett rám. - De hát miért kicsim?

- Én, bizonyítani akartam, hogy képes vagyok rá - és éreztem, hogy ez igaz.

- De hát neked nem kell bizonyítanod semmit, főleg nem egy fiúnak lányként.

- Nem neki, magamnak - motyogtam, mire Eva nem tudott mit mondani.

- Szerencséd Wern, de rajtad tartom a szemem! - állt fel. - Gyere menjünk haza!

- Mindjárt anya - annyira furcsa volt ezt neki mondani. - Csak még beszélni szeretnék vele.

- Biztosan jól vagy hozzá? - nézett le rám aggódva.

- Persze - mosolyogtam rá, bár fájt a fejem és kicsit szédültem, de valamit ki kellett derítenem.

Nézett rám egy darabig, de végül megsimította az arcom, majd otthagyott minket. Vártam míg kellően távol nem ért, aztán a fiú felé fordultam bizonytalanul.

- Darn? - tettem fel óvatosan a kérdést.

- Wern - javított ki én pedig elbizonytalanodtam - Már várom egy ideje, hogy te is felébredj.

- Én ezt nem értem. Újjászülettünk?

- Nagyon úgy tűnik.

- Ez a jutalmunk? - néztem rá, hisz mi másért emlékeznénk, de ő csak vágott egy fintort.

- Jutalom, hogy ugyan azt kaptam? - tudtam mire gondol.

- Szóval kaptunk még egy esélyt - aztán szöget ütött a fejemben, amit mondott. - Várj, ezzel azt akarod mondani?

- Nagyon úgy tűnik - húzta a száját.

- Nos, egyet már legyőztünk, még egy nem fog problémát okozni - mosolyogtam rá, mire döbbent arcot vágott. - Most mi van? Talán hagynunk kéne? Ráadásul most még segíthetek is, ha megtanítasz harcolni.

Ha lehet az előbbinél is meglepettebb arcot vágott, de éreztem ez így helyes. Előzőleg egyedül kellett megbirkóznia mindennel, de most nem hagyom. Nem éreztem azt a tüskét, amit a múltkori tette okozott, bár némi bizonytalanság motoszkált bennem.

- Lépjek ugyanarra az útra? - tette fel aztán mogorván a kérdést.

- Nem ugyan arra. Most itt vagyok, hogy vigyázzak a lelkedre - tettem a kezét a mellkasára ott, ahol megjelent a lélekkristálya azon a napon.

Nézte a kezem egy darabig, láttam vívódik, majd felemelte a fejét és a szemembe nézett.

- Rendben, próbáljuk meg! - a válaszát hallva elmosolyodtam.