Esti Mesék

Lélekkristály - Első fejezet

- Felina ezt nem mondhatod komolyan! - állt toporogva a barátnőm a szoba közepén, miközben pakoltam be egy hátizsákba.

- De igen - ismételtem meg.

- És mi van, ha ez csak egy mese és nem is létezik a Mennyei Királyság? - próbált lebeszélni, már nem először.

- Létezik! - erősködtem.

Léteznie kell! Nem lehet másként, nem lehet az egész hazugság, hogy jobban érezzük magunkat. A lélekkristály őrzi a lelkünket a halálunk után, egészen addig, míg ki nem választatunk az újjászületésre. Legalábbis a mesék ezt mondják, én pedig hinni akarok benne.

Hinni, mert ez azt jelenti, hogy Darnt visszahozhatom az életbe, ha eljutok oda és megtalálom a lélekkristályát. Az elmúlt fél évben pedig minden létező információt összegyűjtöttem. Persze pontosan még így sem tudtam merre lehet a Mennyei Királyság, de volt egy tippem hol keressem.

Előttem is sokan keresték már, azt nem tudni megtalálták e, de nekem muszáj lesz. Tudni akartam Darn miért áldozta fel magát értem, ráadásul nélküle az otthonom védelme is megcsappant.

Azóta már háromszor támadtak újra a sárkányfattyak, sokan meghaltak és ha békét akarunk, akkor meg kell szabadulni a királynőjüktől. Láttam Darnt harcolni, ha valaki, akkor ő meg tudja ölni, csak el kell jutnunk a fészkéig. De előbb persze vissza kell hoznom őt az életbe.

- Felina - fogta könyörgöre Eva, aztán el is hallgatott, amikor ránéztem. - Nem tudlak lebeszélni, igaz?

- Nem, nem tudsz, de egy dolgot megtehetsz értem. Falazol és nem mondod meg senkinek hova mentem.

- Rendben - mondta ki egy nagy mély levegő után.

Hálásan rámosolyogtam, majd megöleltük egymást, aztán a hátamra kanyarítottam a táskám. Kicsit furcsa volt nadrágot viselni, de Eva nagyon jó munkát végzett, pontosan illett rám. Talán kicsit túlságosan is kiemelte a fenekem meg a csípőm, de nem reklamálhattam miatta.

Jó minőségű szarvasbőr csizmát húztam, a kék, fűzős blúzom fölé pedig kabátkát vettem. Szoros fonatba rendeztem rakoncátlan, hullámos tincseimet, majd egy kalapot nyomtam a fejembe. Reménykedtem benne, aki csak futólag néz rám, egy fiatal fiút fog látni és nem egy ifjú nőt. Most kifejezetten áldásként éltem meg a kicsi melleimet.

- Vigyázz magadra! - szipogott a barátnőm.

- Úgy lesz! - ígértem meg, majd kilestem az ajtón.

Már rég besötétedett, a dagadó Hold pedig csak annyi fényt adott, hogy senki ne essen orra. Észrevétlenül kellett elhagynom a falut, különben megállítanak. Már így is furcsán néztek rám, amiért ennyire foglalkoztatott a téma és minden erre járó kereskedőt kifaggattam. De hiába mondanám, nem értenék meg.

Kiléptem, majd a házak árnyékában maradva az istálló felé igyekeztem. Egy lóval sokkal nehezebb észrevétlen kilógni, de gyalog őrültség lett volna menni. Szerencsére, a szelíd hátas, akit kinéztem magamnak, nem csapott zajt, és némán hagyta magát vezetni.

Kiértem, de még nem mertem felülni, csak jóval arrébb, amikor már biztosra vettem nem hallják meg a lódobogást. Kicsit sajnáltam a szüleimet, biztos aggódni fognak értem, de nem maradt választásom.

Ugyan Darn tönkre tett azzal a tettével, mert a srác, akivel addig találkozgattam hátat fordított nekem. Hiába mondtam, hogy én nem akartam, nem változtatott a helyzeten. Pedig szerettem és már el is képzeltem vele az életem, de mindez semmivé foszlott. Persze valahol megértettem miért tette, hisz tudtam milyenek a szülei. Elvárják, hogy tisztességes lányt vegyen el, de akkor is fájt.

Darn megfosztott az erényemtől, a boldog élettől, mégis vissza kell hoznom. Gyűlöltem őt, haragudtam rá, főleg, hogy utána átnézett rajtam, de hát mi mást várhattam tőle. Örülhet neki, bár sokkal inkább én, hogy nem lettem tőle terhes, mert kizárt, hogy feleségül vett volna. Nem mintha hozzámentem volna.

Megráztam a fejem, nem gondolkodhatok most ezen, figyelnem kell, hogy ne lépjen a lovam gödörbe a sötétben. Lassú ügetésre fogtam, hogy minél nagyobb távot tehessek meg reggelig, ugyanakkor ne fárasszam le teljesen, ha bármi vadállat megtámadna a sötétben.

Gondoskodtam mindenről. Több napnyi abrakot készítettem össze, és persze magamnak is csomagoltam ételt és italt. Még Darn pallosát is megszereztem és Eva segítségével, felcsatoltuk a lóra még, valamivel indulás előtt. Szegény pára, biztos utál érte, hogy cipelnie kell azt a dög nehéz fegyvert meg még engem is.

Most jöttem rá, egy sátrat se ártott volna berakni, hátha lesz eső, de már mindegy. Talán szerencsém lesz és megúszom az esőt, az éjszakák pedig most nem hidegek. Baj nélkül elértem a legközelebbi várost, és senki nem jött utánam, azaz Eva tartotta az ígéretét.

Kerestem egy kereskedő karavánt, akik arra haladtak, amerre nekem kellett. Féltem, hogy az öltözékem miatt netán kérdéseket tesznek fel, de tévednem kellett. Hamar rájöttem miért, mert annyira nem is ritka, hogy egy nő férfi ruhában jár, talán csak nálunk. Persze velük ellentétben nálam nem volt komolyabb fegyver, nem is tudtam volna mit kezdeni vele.

Két héttel később eljutottam a hegységig, melyről úgy gondoltam a bejáratot rejti magasan fenn. Mostanra szereztem sátrat, melegebb ruhát és tűzifának valót is. Szegény hátasom eléggé megpakoltam mindennel, így jobbnak láttam száron vezetni és nem felülni rá.

Mély levegőt vettem és nekivágtam a hegyi ösvénynek a térkép alapján, amiről hamar kiderült annyira nem is pontos. Mondhatni vakon mentem előre, a megérzéseim alapján. És őszinte leszek már-már kezdtem feladni, amikor a készleteim már vészesen megcsappantak és még csak hasonló sziklát sem láttam, mint amiről a mondák szólnak.

Azon gondolkodtam, vissza kéne fordulni, ha megfelezem az adagomat, akkor talán elég lesz, amíg ki nem jutok. Már, ha visszatalálok. Aztán megtörtént a csoda, mert a köd felszállt és felfedett nekem egy hasonló sziklaalakzatot, amit én is kerestem. Nem mondom, hogy könnyű volt átjutni oda, de megcsináltam.

Megindultam befelé és hamarosan fáklyát kellett gyújtanom, hogy lássak valamit. Nem csak a sötétséggel, de riadt lovacskámmal is küzdenem kellett. Helyenként alig fértünk el, ráadásul igazi labirintus húzódott a hegy belsejében.

Fényt láttam és először azt hittem, hogy a hegy egy másik pontján lévő járatot találtam meg. Kissé csalódottan léptem ki és itt ért a meglepetés, mert egy teljesen más helyen találtam magam.

Hófehér apró szemcsés kavics borította a földet, bármerre néztem nem láttam a végét, a horizonton pedig fehér fények játszottak. Megindultam előre és folyamatosan pásztáztam a környéket egy város után, de megtette volna egy hatalmas épület. Aztán az is eszembe jutott, talán egyszerűen halomban állnak a lélekkristályok.

Végül mikor beléptem jó néhány kilométerrel odébb a tejfehér ködben, azt vettem észre, hogy megváltozik a talpam alatt a talaj. Egyenletes simává vált, és mikor eloszlott a gomolygó fehérség egy hatalmas téren találtam magam, amit hófehér falak vettek körbe.

Velem szemben egy hatalmas épület, kétszárnyú ajtóval. Óvatosan néztem körbe, hisz állítólag Őrök vigyázzák a helyet és gondoskodnak az újjászületésről, de senkit nem láttam. Gyűjtöttem némi bátorságot, majd lassan megindultam az épület felé, amit minden akadály nélkül elértem.

Kinn hagytam a hátasom, és az ajtó elé álltam, hogy megbirkózzam vele. Meglepően könnyen és egy hang nélkül nyílt ki. Végeláthatatlan, széles folyosó képe tárult fel előttem. Egyik oldalon kék színű lélekkristályok lebegtek, a nekik kialakított helyen, a másikon a vörösek. Feketét nem láttam, de gondoltam máshol tárolják. De, hogyan fogom én megtalálni ennyi között Darnét?

Megvakartam a fejem tanácstalanul, majd elindulta a tartók felé. Talán lesz előttük név, vagy születési dátum, ami alapján azonosítani lehet kihez tartozik a kristály. Nem tévedtem, halál időpontját tüntették fel, és az alapján rakták sorba. Így megindultam hátrafelé, keresve azt a napot.