Esti Mesék

Egyszer volt... - A lány (Part 10)

− Oh, hogy a föld nyílna meg alattuk és nyelné el őket! Hát sosem fognak minket békén hagyni? – mérgelődött Rider és elrobogott a fal felé.

A fivérekben volt annyi, hogy nem előzték be, hanem tisztesen a nyomába maradtak. Én is felkaptam a szoknyám, hogy tudjam tartani velük a lépést. Kallee már látcsővel a kezében állt a falon. Más irányból érkezett az újabb sereg.

− Nincs náluk ostromgép, és elég sok a szekér – jegyezte meg Az'Arel. – Vagy messziről jöttek, vagy családostul érkeztek.

− Micsoda szemetek van – morgott Morven. – Ki az az őrült, aki családostul megy háborúzni?

− Megálltak – jegyezte meg röviden Az'Ail, én pedig ott álltam mellette.

Nem akartam, hogy megint harcba menjenek. Épphogy rendbe jöttek, és még csak nem is kaptak teljesen erőre. Megérezhette a félelmem, mert megfogta a derekamat és közelebb húzott magához.

− Jön egy lovas – adta át a látcsövet Olinnak Kallee. – Mit akarhat?

− Lehet csatlakozni akarnak – mondtam ki bátortalanul, mert úgy gondoltam, hogyha megadásra akarnák felszólítani a falut, akkor nem egy ember jön, hanem egy csapat. Mikor pedig kérdőn néztek rám hozzá tettem. – Mi másért hozták volna a családjukat?

− Megtudjuk, ha ideér – mondta aztán Rider. – De ha igazad lesz, akkor nem csak ti fogtok építkezni, mert ennyi embert nem tudunk a falakon belülre fogadni.

Figyeltük ahogy a lovas magányosan közeledik, egyszerű, de jó minőségű vértet viselt, hétköznapi, barna posztóköpennyel felette, ami arra utalt, hogy tisztszerűség lehet. A sisakja eltakarta az arca nagy részét, ahogy közelebb ért felnézett ránk. Megállította a lovát, majd levette a sisakját.

− Beengedtek? – úgy kérdezte, mintha valami régi ismerős lenne. Láttam, hogy Kallee szája megremeg, és a férfiak is dermedten néznek, mint akik szellemet látnak.

− Blake?! – kiáltotta Kallee, majd lerohant, hogy kijusson a kapun, a fiatal férfi közben leszállt a lováról, és mire a lány odaért, már a földön állt. Úgy vetette rá magát, mint akit nagyon-nagyon rég látott. Elgondolkodtam, hogy vajon ki lehet ő.

− Hehe, jól van Kallee. Én is örülök, hogy látlak – viszonozta az ölelését. Közben mindenki kezdett lesorjázni a falról, hogy ők is köszönthessék az érkezőt.

− Ezek szerint nem kell harcolnunk – mondta ki Az'Arel a nyilvánvalót, de nem tudtam eldönteni, hogy most örül ennek vagy sem.

A falról figyeltük az eseményeket. A férfi köré csoportosultak, de senki nem lépett még oda hozzá, mindenki Riderre várt. A veterán katona lassan lépett oda.

− Apám – állt elé a fiatalabb, a következő pillanatban viszont Rider ökle meglendült, az ütéstől pedig hátrálnia kellett egy-két lépést. – Aaa! Ez fájt, de megérdemeltem – szólalt meg aztán – Jó tudni, hogy még mindig jó erőben vagy.

A következő pillanatban viszont Rider megölelte a fiát, aki viszonozta azt. Az'Arel közbe Az'Aelt oldalba bökte.

− Megnyugodhatsz, ez csak a rég elveszettnek hitt báty, nem pedig egy régi szerelem – a megjegyzéséért olyan pillantást kapott, hogy azt hittem a következő pillanatban neki is esik, és megtorolja a megjegyzést. – Jó-jó, nyugi. Nem akarok balhét – emelte fel Az'Arel a kezét és bölcsen hátrébb lépett.

Lent közben mindenki kérdezgette az érkezőt és beljebb hívták. Láttam rajta, hogy igyekszik minden kérdésre válaszolni, végül Morven vetett véget az áradatnak öblös hangjával, mire mindenki elhallgatott.