EGYPERCESEK

hetvennyolcperc

Tömeg

Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Fáradtan keltem a szokott időpontban, fáradtan reggeliztem, fáradtan mosakodtam és öltözködtem.
Elindultam, természetesen pontban akkor, mint tegnap. A szokott játékomat játszottam: tudok-e két hasonló, esetleg ugyanolyan napot csinálni? Magamban a válaszom persze mindig a "remélem" volt, de a világ viszont a "nem" -re szavazott. Sohasem tudtam két ugyanolyan napot csinálni.
A beton már kora reggel is csak úgy ontotta magából a hőt, olyan tipikus nyári reggel volt. Dugó, szmog, dudálás és telefoncsörgés. Nos, igen. Ilyen érzés egy forgalmas városban lakni. Fárasztó, még nyáron is. Leültem az egyik padra és gondolkozni kezdtem. Igen, ennek a szokásos napnak is megvoltak a szokásos dolgai. Egy játékon belüli játék, ami annyit tett, hogy megpróbáltam az embereket viselkedésük, öltözködésük alapján úgymond beazonosítani. Ez ma sem ment másképpen.
Elsőnek egy lányt láttam meg. Talán velem egykorú lehetett, csupán a különbség – ami csak messziről volt észrevehető – annyi, hogy neki barna haja volt. A testtartása várakozó volt, idegesen sétált fel és alá. Percenként a telefonjára pillantott, ajkainak a széle meg-megrándult; várt valakit. De ez a valaki biztosan nem csak simán valaki. Ez a valaki fontos, akár számára is. Zsebre dugta a kezét és kifújta a levegőt. A meleg ellen tett próbálkozása, hogy összefogja az ujjaival a kibontott haját, hogy a tarkója egy néhány pillanatra friss levegőt érezzen, kevésnek bizonyult. Kezeivel, melyeket rengeteg karkötő díszített az arcát legyezte. Majd megindult, lassan és magabiztosan sétált át a téren egy szőke fiúhoz. Ám ennek a magabiztosságnak egyhamar vége szakadt. Már-már félénk zavarral az arcán üdvözölte az ismerősét, akivel aztán beszélgetve, összekulcsolt ujjakkal sétáltak ki a térről.
Felálltam a padról és a közeli boltba siettem, hogy egy hideg, szénsavas ásványvizet vegyek. Miután a kiszáradt számhoz emeltem a jéghideg, műanyagból készült flakont, ki is szúrtam a második "kliensemet".
Egy idősebb asszony volt. Rövid, őszes haját beszárítva hordta, a szemüvege a nyakába akasztva himbálózott. Kezét egy kisfiú fogta. Ez egy nagymama és egy unoka. A szülei a kisfiúnak valószínűleg dolgoznak, így a nagymamára esett a választás, hogy vigyázzon a gyerekre. Eközben rájöttem valamire; idősnek és kisgyereknek lenni a legjobb. Kisgyerekként – a legtöbb esetben persze – nincsenek problémáid, még csak ismerkedsz a környezeteddel. Idősként, nyugdíjasként pedig az unokáidnak szentelheted a mindennapjaid. A nagymama és a kisfiú eltűntek a szemem elől. Egy újabbat kortyoltam a vizemből.
A harmadik ember, akit észrevettem, egy fiatal férfi volt. Öltönyt viselt, egyik kezében az aktatáskáját cipelte, a másik kezében pedig a füstölgő cigarettáját és a telefonját fogta. Ideges hanglejtéssel, hangosan beszélt a készülékbe. Ajkain nyomdafestéket nem tűrő kifejezések szöktek ki, miközben a száján kifújta a füstöt. Az újonc, akit a legtöbb stressz ér. Fáradt, de mindezt el kell fogadnia és meg kell tennie, hogy feljebb juthasson akár a munkahelyi ranglétrán, akár az élet ranglétráján. A férfi egy erős mozdulattal elnyomta a csikkjét egy kuka fedelén, majd ledobta a földre és még rá is taposott egyet. Kérdezem én; olyan megerőltető lett volna kinyitni a kukát és beledobni a szemetet?
Eleget láttam. A palackomat a kezemben fogva elindultam hazafelé. Már nem figyeltem a tömeget, lehajtott fejjel, a cipőm orrát nézve baktattam a járdán. Sikerült egy ugyanolyan napot csinálni, mint a tegnapi, de nem töltött el örömmel. Sőt, lehangolt ez az egész. Ha valaki engem figyelne, csupán egy vörös hajú lányt látna, aki nem él igazán.
Aki csak ül, issza a hideg szénsavas vizét, fáradt és csak nézi az embereket. Nézi őket és szeretne egy lenni közülük. Szeretne a tömegbe tartozni. Mert már elfáradt abban, hogy egyedi legyen és mostmár csak megfelelnie kell.

_________________________________________
Sziasztok!
Hát ez lenne az év első magyaros fogalmazása. Remélem azért tetszett valakinek!💕🌌☁