Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

7. fejezet

A békekötést követően napok is elteltek ebben a csendes nyugalomban. Tőlem ugyan szokatlan volt az ilyesmi, ezt viszont Giilvas szerencsére nem tudta. Időnként még viccelődtünk is, ahogy felutaztattam magunkat a fára, vagy épp akkor, amikor egy szemtelen énekes madár rászállt a cipőjére, hogy megismerkedjen vele és a lábára erősített ágakkal. Az állat láthatóan nem értette ezt a számára furcsa látványt, mi viszont jót derültünk a kíváncsi szemlélődésén.

Éppen élelem gyűjtögetésből tértem vissza a fára, amikor a fiú már komoly tekintettel várt rám, amitől kivert a víz. Baj van a lábával? Vagy megint látott valamit? Aggodalmasan viszonoztam a pillantását, majd leültem a törzs mellé és intettem, hogy kezdjen bele.

-Tovább kell állnunk innen. Nem biztonságos, ha sokáig egy helyen maradunk. - közölte komolyan, én pedig sóhajtva bámultam el a távolba. Tudtam, hogy igaza van. Már napokkal korábban megszületett a gondolat a fejemben, ám az sem tűnt sokkal biztonságosan vállalkozásnak, hogy egy törött lábú harcost vonszoljak végig az erdőn vaktában. Már önmagában a tény, hogy csak lassan haladhattunk és feltehetően gyakran meg is kellett volna állnunk, veszélyessé tette a helyzetet, hiszen ez legalább olyan könnyű célpontot jelentene, mint ha csak egy helyben üldögélünk. Ráadásul, ha bármi vagy bárki ránk támadna, a menekülés esélyei sem voltak túl jók. Ezért is döntöttem amellett, hogy a fán húzzuk meg magunkat. Noha nem nyújtott menedéket mindentől, de még mindig jobbak voltak az esélyeink odafent, mintha a földön csámborognánk.

-Mennünk kell. - szólt újra, amikor nem válaszoltam, én pedig kénytelen voltam felé fordítani a tekintetemet, ami tele volt aggodalommal és félelemmel. Nem akartam, hogy még jobban baja essen, hogy valami annál is komolyabb történjen vele, mint ami már megtörtént. Talán az arcomra lehettek írva a gondolataim, mert ajkai mosolyra húzódtak és próbált megnyugtatni.

-Tudok járni.

Felsóhajtottam és megráztam a fejem. Elvégre nem csak azzal volt baj, hogy tud-e járni, hanem hogy hogyan fogunk újra boldogulni odalent.

-Egyáltalán mégis hová akarsz menni? - kérdeztem kitérően, elszakítva tőle a fürkésző tekintetemet. Nem akartam ismét vitatkozni vele.

-Nem tudom. - vont vállat. -Bárhova. Nem lehet végtelen ez az erdő sem.

-Akkor talán a legjobb lenne, ha hazamennénk. - bukott ki belőlem, mivel továbbra sem hagyott nyugodni, hogy mi történhetett a faluban. Hetek teltek el a furcsa robbanás óta, ami után lángokban állt minden. Hiányzott a családom és rettegtem, hogy talán soha többé nem láthatom majd őket.

-Nem biztonságos. - Giilvas hangja élesen csengett, érezhető volt, hogy bármit is mondok, nem fogja meggondolni magát. Én azonban nem akartam feladni.

-Honnan tudod?

-Apám azt mondta, el kell menekülni. Biztos vagyok benne, hogy jó okkal.

-És tudod egyáltalán, hogy mi elől menekülünk? - kezdtem kijönni a sodromból. Tele voltam kételyekkel és fogalmam sem volt, hogy mi lehet a családommal. Vajon ők is elmenekültek? Biztonságban vannak? Vagy talán...? Nem. Erre az eshetőségre gondolni sem akartam.

-Én is aggódom a többiekért. - mondta végül, én pedig meglepetten pillantottam fel, hiszen nem is mondtam semmit arról, ami a fejemben járt.

-Honnan tudod, hogy...?

-Az arcodra van írva. És már nem is tudom, hányadik alkalom ez, hogy haza akarsz menni. - felelte komolyan. Való igaz, ha nem lett volna a heves tiltakozásom, nem üldögéltünk volna egy fán és nem lett volna okom amiatt rettegni, hogy mi történhet velünk odalent. Azóta sem beszéltünk arról, ami akkor történt. Nem mondta, hogy neheztelne rám, de azt sem, hogy nem. Fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat a fejében. Nem mintha nem beszélgettünk volna az eltelt időben. Elvégre egy ágon üldögélve nem is üthettük el olyan sok mindennel az időt azon túl, hogy a kíváncsi madarakkal ismerkedtünk és időnként elmentem gyümölcsöket szedni.

Arról az éjszakáról viszont egyáltalán nem beszéltünk. Én féltem megemlíteni és ő sem emlegette fel. Nem is igazán tudtam, mit mondhatnék azok után. Bocsánat? Ettől aligha gyógyul meg gyorsabban a lába. Az egyetlen, amit tehettem, hogy gondoskodtam róla és ápoltam mindaddig, amíg nem tud önállóvá válni. Arra ellenben sosem gondoltam, hogy mi történik majd akkor, amikor ez bekövetkezik. Nem mertem ezen gondolkodni. A gondolat ugyanis, hogy esetleg magamra hagy legalább annyira elviselhetetlen volt, hogy nem látom többé a családomat. Habár az erdő gondoskodott rólam, mégis féltem attól, hogy egyedül maradok majd a rengetegben. Arról nem is beszélve, hogy egészen megkedveltem.

Időnként megkért, hogy szórakoztassam a varázslataimmal, én pedig örömmel tettem. Korábban mindezért legfeljebb apám helytelenítő pillantásait kaptam. Giilvast azonban láthatóan lenyűgözték még a legapróbb trükkök is, amiket ismertem. Az egyik kedvenc szórakozása volt, hogy a gyümölcsöket ledobálta, én pedig kapkodva próbáltam megakadályozni, hogy azok földet érve kárba vesszenek. Én kevésbé értékeltem ezeket a manővereit, mert általában váratlanul kezdett neki és remekül mulatott a kétségbeesett kiabálásomon, miközben igyekeztem útját állni annak, hogy az ebédünk elvesszen. Ő csak nevetett. Egy alkalommal megelégeltem, hogy folyton ezzel próbál megviccelni és egy csonthéjas terméssel alaposan fejbe kólintottam ahelyett, hogy a kezébe röptettem volna. Cseppent sem zaklatta fel a dolog, legalábbis erre engedett következtetni a tény, hogy akkor is csak kinevetett és továbbra is kitartott a gonosz szórakozása mellett.

-Indulnunk kell, különben sehová nem jutunk el sötétedés előtt. - szólalt meg újra, kiszakítva engem a kavargó gondolataim közül. Bizonytalanul pillantottam rá, végül megadó sóhajtás kíséretében kértem a fát, hogy tegyen minket le.

Odalent még hosszasan méregettem, hogy vajon képes lesz-e megtenni az utat, bármekkora is legyen az. Viszont amikor megpróbáltam a hóna alá nyúlni, hogy segítsek neki, lerázta magáról a kezemet.

-Mondtam, hogy tudok járni. - mordult fel, majd bicegve elindult a rengeteg mélye felé, pontosan az ellenkező irányba, mint amerről jöttünk. Reménykedtem, hogy esetleg mostanra már nem emlékszik rá, honnan jöttünk, de tévednem kellett. A sántasága ellenére magabiztosan lépdelt egyre beljebb az erdőben.

-Mitől gondoltad meg magad? - kérdezte a válla felett, amikor végre hajlandó voltam követni őt.

-Itt legalább nem tudsz ledobálni semmit. - motyogtam az orrom alatt, de még így is meghallotta és jóízű kacajra fakadt. -Nem vicces! - csattantam fel, míg elhúztam mellett. Végül is én jobban ismertem ezt az erdőt, még ha ilyen mélyre soha nem is merészkedtem korábban.

-Dehogynem! Mindig felfújod az arcodat, ha dühös vagy. - nevetgélt tovább, én pedig egy gyilkos pillantást küldtem felé. -Látod? Most is. - mutatott rám. Tüntetőleg elfordultam tőle. Nem is fújom fel az arcomat!

----------------------------------------------------------------------------------

Köszönöm a türelmedet, hogy a beállt szünet ellenére ismét velem tartottál :)

Ha szeretnéd elmondani a véleményedet, akkor irány a komment szekció, a Facebook oldalamat pedig itt találod: https://www.facebook.com/kaitlynpsbooks/