Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

25. fejezet

A búcsú ideje néhány nap múlva jött el. Mivel a vadászat, amire Kyrtaar visszatért, már véget ért, nem maradt semmi, ami még ott tartotta volna őt és végre nekünk is volt úticélunk, így a láblógatás ideje ezzel lejárt. Az indulás előtti napokat leginkább felkészüléssel és tervezéssel töltöttük. A falubeliek biztosítottak róla, hogy amennyiben segítségre van szükségünk, akkor fordulhatunk hozzájuk. Mi több, három lovat is ajándékoztak nekünk a fáradozásainkért cserébe, így a végtelennek tűnő gyaloglást is elfelejthettük végre Giilvasszal. Ennek tudatában sokkal izgatottabban vártam az utazást, ráadásul a királyi udvarban sem jártam még soha. Csak apa látogatott időnként oda, hogy jelentést tegyen, ám engem sosem vitt magával. Nem is igazán tudtam érte hibáztatni. Nagyobb hasznát vette a kardforgató bátyámnak, mint az én csetlés-botlásomnak, bár még így is kicsit fájt a tény, hogy én sosem mehetek. Most viszont eljött az én időm is és végre láthattam a saját szememmel is őfelsége birodalmát. Azzal tisztában voltam, hogy nagyon fényűző és pompás lesz, hiszen a bátyám szívesen mesélt nekem az útról, miután hazatértek. De azért mégis csak egészen más volt tudni, hogy a saját szememmel is láthatom. Hosszú idő óta most tudtam először bizakodva nézni a jövőbe és ettől erősnek éreztem magamat.

Már a nyeregben ülve várakoztunk, mire Kyrtaar befejezte a búcsúzkodást. Megölelte a vendéglátóinkat, sőt, még Boldoval is félrevonult egy rövid susmorgásra, mielőtt hajlandó lett volna csatlakozni hozzánk és felszállni a hátasára. Homlokráncolva pillantottam rá, majd a vörös fiúra, de ő csak a fejét rázta. Fel tudtam volna robbanni, de némán bólintottam, s egy utolsó intést követően csettintettem a lovamnak. De sokáig így sem tudtam türtőztetni magamat, így amint elhagytuk a falu határát, máris faggatni kezdtem.

-Mégis mit suskusoltál Boldoval? – sziszegtem felé kissé morcosan. Nem kedveltem a fiút.

-Nos... hát, a nem fontos. – kuncogott magában és valami érthetetlen oknál fogva a kuncogáshoz Giilvas is csatlakozott. Az arcom azonnal paprikavörös színt öltött, amiért egyikük sem akart beavatni, csak nevetgéltek tovább.

-Kyrtaar! A saját hajaddal foglak megfojtani, ha nem mondod el! – csattantam fel, mire még nagyobb hahotában törtek ki. -Mégis mi ilyen mulatságos?

-Nem egyértelmű? – nyögte a nevetések hullámai között Giilvas, de én csak bambán néztem rá.

-Nos... van egy kérőd. – bökte ki végül a testvérem, és ahogy kimondta, úgy tört ki belőlük újra a nevetés. Én azonban egy cseppet sem találtam viccesnek a dolgot.

-Ha odaígérted a kezem, én esküszöm...

-Ne viccelj! Az a fiú olyan buta, hogy nekem lenne kellemetlen! – legyintett a testvérem, de a vigyor még mindig szélesen terült el az arcán. Ami viszont még inkább bosszantott, hogy vajon Giilvas honnan tudott erről. Ezek szerint rólam beszélgettek, amikor nem voltam épp a közelben? Dühített a gondolat, hogy kiárusítanak.

-És te? Te miért nem lepődtél meg? – förmedtem rá, míg vihogott.

-Caeda! Hiszen ez egyértelmű! – vonyított fel röhögve, én pedig sértődötten arrébb léptettem a lovamat. Nem is tudtam igazán eldönteni, hogy azért haragszom jobban, amiért engem nem avattak be, vagy azért, mert kinevetnek. Ettől persze nem gondoltam meg magam és tovább bandukoltam tőlük tisztes távolságra.

Ez így ment az elkövetkező órákban, míg aztán cinkosan összevigyorogtak. Gyanakodva méregettem őket, de egy szót sem szóltak, csupán odalovagoltak hozzám, közrefogtak és tovább léptettek mellettem néma csendben. Meglepetten forgattam a fejem, hol egyikükre, hol a másikukra nézve, mígnem kipukkadt belőlem a nevetés és ezzel a haragom is elszállt. Lehetetlen volt haragudni rájuk. És, bár ezt soha nem ismertem volna be előttük, nagyobb biztonságban is éreztem magamat úgy, hogy mellettem voltak. Ez az érzés az utóbbi időben messzire elkerült és nem akartam elveszíteni.

Így már jóval kellemesebb hangulatban telt az út. A béke egyébként sem volt elhanyagolható egy többhetes utazás alatt. Többször is megesett, hogy a vadon lakói támadtak ránk és egy alkalommal még haramiákkal is találkoztunk. Az utóbbiak egyik nyílvesszőjétől Giilvas mentett meg – azzal, hogy éppen miatta görnyedtem hétrét, miközben csiklandozott, így a nyíl a fejem felett suhant el. Összetartás nélkül aligha jutottunk volna el végül a király városába.

Út közben sokat faggattam Kyrtaart, hogy milyen hely vár ránk, milyenek arrafelé az emberek. Ő viszont nem volt hajlandó többet mondani, mint amit már a korábbi utazásai után megtudtam tőle. Csak azt hajtogatta, hogy majd meglátom, és sejtelmes mosollyal egyszerűen berekesztette a beszélgetést azzal, hogy hallgatásba burkolózott. Így aztán nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak, bár voltak sejtéseim, hogy rengeteg meglepetésben lesz részem. A robbanás előtt nem ismertem semmi mást, csak a falut és az erdőt.

-Közeledünk! - kiáltott felénk egy nap a bátyám, amint visszafelé lovagolt egy felderítésről. Kíváncsian ügettem előre, hogy hamarabb megpillanthassam a királyi várost. Azonban, amint kiértem a fák közül, csak egy csalódott sóhajra futotta tőlem: a kilátást ugyanis egy méretes fal akadályozta, mely mögül csupán egy vékonyka torony kandikált ki.

-Ez a hely úgy néz ki, akár egy börtön. - eresztettem ki a levegőt. Mindaz, ami eddig velünk történt, gyanakvóvá tett. Nem tetszett, hogy falak közé leszünk zárva a városban.

-Caeda! Az uralkodó biztonsága mindenek felett áll. Akkor is, ha ez az első benyomás rovására megy. - felelte komoly arccal, majd intett a fejével, hogy induljunk. Ideje csatlakozni Őfelségéhez!

---------------------------------

No, lám! Csakhogy révbe érnek a fiatalok! Te is egyetértesz Caedával? Megrémítenének a falak? Vagy inkább a kíváncsiságodat csigázná fel? 

Jövő héten találkozunk! ;)