Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

22. fejezet

Az igazat megvallva, nekem annyira nem fűlött a fogam a vadászathoz, mint amennyire Giilvas erőltette, hogy menjek. Egyébként sem volt igazán az én világom az ilyesmi és az csak tovább csökkentette az érdeklődésemet, hogy úgy kellett kierőszakolni, hogy velük mehessek. Nem szerettem hívatlan vendég lenni. Már csak azért sem, mert beleegyezés ide vagy oda, amikor kilovagoltunk, mindenki látványosan elkülönült tőlünk és csupán Giilvas volt hajlandó szóba állni velem. Én viszont cseppet sem voltam beszédes kedvemben.

-Ki vele! Mi bajod van? – kérdezte türelmetlenül egy idő után, megelégelve a bősz hallgatást, amibe kitartóan burkolóztam.

-Minek kellett erősködnöd? – sziszegtem felé. Persze, a szívem mélyén tudtam, hogy nem az ő hibája, ő csak szerette volna, ha nem maradok ki. Így viszont az egész vadászat egy kínos, csöndes úttá vált, aminek mindenki várta a végét.

-Gondoltam, jó móka lenne, ha jönnél. – emelte fel a kezeit védekezőn, némi indulattal a hangjában. -Meg már úgy hozzászoktam, hogy itt vagy. – tette hozzá, én pedig meglepetten pillantottam fel rá. A mondat olyannyira nem illett ide, az egész helyzetbe és úgy tulajdonképpen sehová, hogy nem is tudtam, mit kezdjek vele.

-Hát ö... jó. – nyögtem ki végül kényszeredetten.

Mielőtt még kellemetlenebbé válhatott volna a beszélgetés, elöl kürtszó harsant: vad közeleg. Harcra készen gyűjtöttem az erőt a kezembe, hogy amikor eljön az idő, csapdát állíthassak. Az én feladatom az volt, hogy a megfelelő irányba tereljem a zsákmányt, így az nem tud majd meglépni a nyilaink elől. Sietősen előre lovagoltam, hogy megkezdhessem a terelés. Boldo, a vörös hajú fiú bizalmatlanul méregetett, amikor mellé léptem, de nem szólt egy szót sem. Hamar észrevettem a nyargaló vaddisznót. Bingó! Egy őzzel vagy egy szarvassal nehezebb lett volna a dolgom, hiszen, ha egy akadály nem elég magas, egyszerűen átugorják. A malac esetében viszont nem fenyegetett ez a veszély. Egyszerűen az útjába emeltem néhány gyökeret és már kanyarodott is, éppen felénk, A vadászok felhúzták az íjaikat, s majd a következő pillanatban az állat már feküdt is. Üdvrivalgást nem, de legalább néhány elismerő pillantást bezsebelhettem, ami legalább valamelyest ellensúlyozta a rengeteg ellenérzésemet ezzel az egész vadászattal szemben.

Nem mondhatnám egyébként, hogy egy túl eseményekkel teli zsákmányolás lett volna – vagy talán csak megedzett az a rengeteg esemény, ami a robbanás óta történt. Minden esetre én kitartóan tereltem a vadakat, akik egytől egyig áldozatul estek a meglepően hatékony csapatunknak. Így mire hazafelé indultunk, mindenki lovára jutott legalább egy, de inkább két tetem, ami később a fazékban végezhette.

A fiúkkal ellentétben annál nagyobb sikert arattam a leányok körében. Mivel az ő életük leginkább abból állt, hogy a ház körüli tennivalókkal foglalatoskodtak, lenyűgözőnek találták, hogy nemcsak varázsolni tudok, de még a vadászathoz is értek. Inkább nem ábrándítottam ki őket a ténnyel, hogy a vadászathoz ugyan nem sokat konyítok, csak a növények fogadnak szót nekem. Jól esett az elismerés, amiben az életem nagy részében hiányt szenvedtem. Most pedig itt volt egy csapatnyi nő, akik hirtelen bálványozni kezdtek, sőt, még azt is felajánlották, hogy kicsinosítanak az esti lakomára. Elvégre nem lehet, hogy a falu harcos amazonja nem megfelelő külsővel jelenik meg egy ilyen jeles eseményen.

Bevallom, kifejezetten jól esett a törődés, amivel körbevettek. Régebben anyával együtt csináltuk mindezt. Készítettek nekem illatos fürdőt, csinos fonatba rendezték a rakoncátlan tincseimet és még egy alkalomhoz illő, csinos ruhát is kerítettek számomra, ki tudja honnan.

Amikor végül a tükörben megpillantottam magamat, hálás mosoly terült szét az arcomon, egy pillanatig még attól is tartottam, hogy meg is könnyezem a dolgot. Idejét sem tudtam már, hogy mikor éreztem magamat utoljára ennyire szépnek. Egyenként öleltem magamhoz a lányokat, szóhoz sem jutva hosszú percekig.

Mire újra szavak formálódtak a fejemben, újdonsült segítőim többsége már eltűnt, hogy ők is időben elkészülhessenek a lakomára. Egyedül Sarpa maradt velem, aki mosolyogva figyelte, amint újra és újra végigsimítok a tündérszép, rózsaszín ruha finom anyagán.

-Biztosan tetszeni fogsz neki – szólalt meg egy idő után, még mindig mosolyogva.

-Mármint kinek? – fordultam hátra meglepetten. Nem tudtam róla, hogy bárkinek is tetszeni igyekeznék mostanában.

-Hát Giilvasnak. Azt mondtad, nem vagytok egy pár. De így már biztosan meggondolja magát. – Még mindig mosolygott, ami kezdett bosszantó lenni. Így aztán egy fokkal morcosabb ábrázattal léptem hozzá közelebb.

-Mi... nem azért nem vagyunk egy pár, mert ne lennék elég tetszetős. – Noha nem mondanám, hogy az a fajta lány lettem volna, aki folyton csak fésülködik, meg pletykál, de azért ez a feltételezés kissé sértő volt. Bár, azt be kellett ismernem – legalább magamnak –, hogy valahol a szívem mélyén azért mégis csak érdekelt a harcos fiú véleménye.

-Hát... te tudod. Szerintem azért próbáld meg. – vont vállat, mintha legalábbis csak arról beszélne, hogyan kell megfésülködni, aztán ő is kilépett az ajtón, magamra hagyva a zavart gondolataimmal és a döbbent arckifejezésemmel.

Kíváncsian fordultam a tükörhöz és újra mustrálgatni kezdtem magam. Tulajdonképpen igaza volt a lánynak. Remekül állt ez a ruha és szinte csodaszámba ment, amit a hajammal műveltek. Másképp csavarták ugyan a tincseket, mint ahogyan a mi falunkban volt szokás, de a vastag fonatokból egy igazán bonyolult, de annál mutatósabb frizura kerekedett, a tarkóm felett pedig különleges kontyba csavarodtak. Mielőtt elléptem volna, még elégedetten rámosolyogtam a tükörképemre, aztán kilibbentem az ajtón.

--------------------------------------------------------------------

No, lám! Még a végén összemelegednek a fiatalok! :) Ti örülnétek, ha egy párt alkotnának?