Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

19. fejezet

A leghatározottabban állítom, hogy még most sem lett a kedvencem a vadászat. Ám Giilvas segítségének köszönhetően már nem szerencsétlenkedtem annyit a dárdával és sikerült néhány kisebb vadat elejtenem. Már ha nem számítom azt a tréfás kedvű nyulat, aki az utolsó pillanatig várt, hogy elinaljon előlem, én pedig arccal előre landoltam egy méretes, sáros pocsolyában. Nem csoda, hogy amikor megpillantottam ugyanezt a nyulat Giilvas kezében, akkor kárörvendően elmosolyodtam.

-Kegyetlen egy nőszemély vagy, ugye tudsz róla? – csóválta fejét a fiú, miközben letette a zsákmányt.

-Miatta lettem nyakig sáros! Életem legjobb sültjét csinálom belőle! – feleltem nagy meggyőződéssel, majd az ehhez megfelelő határozott lépésekkel indultam meg a fák felé, hogy gyűjtsek néhány további hozzávalót. Nem igazán tudtam, hogy mi terem errefelé, de ha állatok vannak, akkor gyümölcsöknek is lennie kell. Mennyei lakomára készültem.

Valamennyi tudással rendelkeztem a mérgező növényekről, így aztán viszonylag magabiztosan szedegettem a különböző bogyókat a bokrokról. Természetesen akadtak olyanok is, amelyeket nem ismertem, ám az őket gyűjtögető madarak nyomán én is nyugodt szívvel szakítottam belőlük.

Egészen terebélyes gyűjteménnyel tértem vissza a táborhelyünkhöz, ahol Giilvas a tűz felélesztésén munkálkodott. Néhány pillanatig mosolyogva figyeltem őt, ahogy szenved vele, hiszen elegendő lett volna megvárnia, hogy egy mozdulattal begyújtsam a rakást.

-Ne segítsek? – kérdeztem kissé tétován, miközben lepakoltam a szerzeményeimet.

-Be tudom gyújtani! – felelte kissé indulatosan. Meglepetten pislogtam, általában én voltam az, aki könnyen kiborul és akkor csak órák hosszat puffogtam. Tőle viszont szokatlan volt ez a viselkedés. Minden esetre ráhagytam a dolgot és hátra léptem, hogy teret hagyjak neki a művelethez. Kissé feleslegesnek tartottam, amit csinál, de az indulatos válasz elég volt ahhoz, hogy ne akarjak segíteni. Akkor csak szenvedjen magának!

A sértett önérzetemmel együtt lehuppantam és az egyik fa törzsének vetettem a hátamat, nem titkolt kárörömmel figyelve, ahogy Giilvas ügyetlenkedik. A technikája bizonyára jó volt, csak épp sokkal tovább tartott a folyamat így mintha bedobtam volna egy kis varázslatot.

Egy ideig így nézegettem, ahogy próbálkozik, de a haragom olyan gyorsan szállt, el ahogy jött. Mindig is lobbanékony lány voltam és nem tagadom, sokszor meg is bántam ezt. Így hát a saját kezembe vettem az ügyet és egy aprócska szikrát küldtem a dörzsölgetett fadarabok felé, melyek így, még ha gyengén is, de lángra kaptak.

-Végre! – kiáltott fel a fiú diadalittasan. Én pedig úgy döntöttem, nem árulom el neki az igazat, hadd örüljön a sikerének. Egyszerűen csak nem akartam elrontani az örömét. Abból egyébként sem jutott nekünk túl sok manapság. Helyette szórakozottan bekaptam egy aprócska bogyót és bátorítóan rámosolyogtam, amiért ilyen ügyesen tüzet csiholt nekünk.

Egy darabig még rágcsáltam a gyümölcsöket, mialatt a fiú nagy gonddal felszúrta az elejtett vadakat az egyik dárdára, hogy átsüthessük a tűz felett. Általában nem kedveltem különösebben a vadhúst, ám az elmúlt hetek eseményei után a sült gondolatára is összefutott a nyál a számban. Idejét sem tudtam már, hogy mikor láttam utoljára rendes kosztot Noha a nimfáknál még kaptam némi ennivalót, erősen eltért a véleményük a finom ebéd fogalmáról az enyémtől.

-Ezek milyen gyümölcsök? - kérdezte a harcos, fel sem nézve a munkából.

-Fogalmam sincs. A madarak jó étvággyal eszik. Nekünk sem lehet tőle túl nagy bajunk. - vontam vállat.

-Nem kérek. - vágott egy grimaszt, amiből rájöhettem, hogy nekem sem igazán ajánlja. Én viszont csak ismét vállat vontam és tovább majszoltam az édes termést.

Akkor még nem tudtam, hogy milyen rosszul teszem. Mire a sültek készen álltak, hogy tényleg alaposan belakmározzunk, nekem komoly háborgásba fogott a gyomrom, mintha csak sárkányok csatáznának benne. Eleinte még igyekeztem titkolni a dolgot Giilvas előtt. Egy idő után azonban kivert a veríték és úgy dőltem az oldalamra remegve, mint egy magára hagyott krumplis zsák. Erre már ő is felfigyelt és rémülten ugrott mellém. Tett néhány ügyetlen kísérletet arra, hogy a hátamra fordítson, de a testemet görcsbe rántotta a fájdalom és minden alkalommal, amikor megpróbálta kihámozni az összefonódó végtagjaimat, fájdalmas nyüszítés tört fel a torkomból.

-Mondtam, hogy ne edd meg! - kiáltott rám idegesen.

-Nem is... mondtad. - nyöszörögtem és bár ez a szó szoros értelében igaz volt, én is tudtam, hogy kezdettől fogva nem helyeselte, hogy olyan jó étvággyal zabálom az ismeretlen bogyókat.

Csendesen, szenvedve figyeltem, ahogy Giilvas sietve eloltotta a tüzet. Ügyes mozdulatokkal kötélre fűzte az élelmünket, a nyakába akasztotta, majd felém fordult.

-Keresnünk kell valakit, aki tud segíteni.

Meggyőződés nélkül bólintottam. Amióta úton voltunk, a nimfákon, meg persze a két sárkányon kívül nem találkoztunk senkivel. Kevés esélyt láttam arra, hogy ez éppen most változzon meg, de minden eshetőség jobbnak tűnt, mint az, hogy tovább feküdjek a tisztáson magatehetetlenül, kínok közepette.

Összeszorított fogakkal tűrtem, ahogy feldobott a vállára, nem tiltakoztam egy percig sem. Bármit hajlandó lettem volna elviselni, ha cserébe a fájdalmas görcsök elillannak. Így kezdődött meg a versenyfutásunk az idővel. 

-------------------------------------------

Ajaj! Úgy tűnik, nagy a baj! Vajon mi lesz így Caedával? Vajon időben sikerül segítséget szerezni? Jövő héten kiderül! ;)

Ha tetszett a fejezet, szavazz és hagyj bátran kommentet. Ha pedig szeretnél időben értesülni a legfrissebb híreimről, nyereményjátékokról és az újabb írásaimról, akkor kövess Facebookon  is! www.facebook.com/kaitlynpsbooks