Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

10. fejezet

Zuhanás közben már nem voltam olyan biztos abban, hogy jó ötlet volt belevetni magamat a semmibe. Olybá tűnt, mintha a végtelenségig zuhannék és ahogy haladtam a sötétségben lefelé, egyre inkább pánikba estem. Azt hiszem, sikoltottam is, de a sötét száguldás úgy hatott rám, mintha az eszméletemet veszíteném el. Talán el is veszítettem. Csak arra eszméltem, hogy puffanva földet értem egy félhomályosan megvilágított folyosón. Tétován pillantottam fel, sajgott a tarkóm az érkezéstől és némileg meg is szédültem. De mielőtt jobban szemügyre vehettem volna a helyiséget, valami nagy erővel ütközött a hátamnak, én pedig nyekkenve elterültem a földön. Ismét.

A valami Giilvas volt, aki láthatóan jobban viselte a zuhanást, mint én, az érkezést pedig én tompítottam azzal, hogy az útjában maradtam. Fájdalmasan nyögve fordultam a hátamra, miközben lelöktem őt magamról. Néhány pillanatig még szuszogva meredtem a mennyezetre, míg a fiú úgy pattant fel a földről, mintha nem is repült volna a hátamnak az imént. Hitetlenkedve néztem rá, majd felé nyújtottam a kezem, hogy újra talpon lehessek.

-Miféle hely ez? - kérdezte a homlokát ráncolva. Azonban az én figyelmemet valami egészen más kötötte le. Nem láttam sehol a furcsa szerzetet, aki az odúhoz terelt minket. Az üreg teljesen üresnek tűnt, csak mi álltunk a méretes nyílás alatt tanácstalanul.

-Menjünk tovább! - szólalt meg újra, én viszont kissé kétkedve nézegettem az üreget. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek egy kivilágított, mégis teljesen üres járat, melynek a végén ki tudja, mi várhat ránk. Giilvas talán kiolvashatta a tekintetemből a kételyt, mert megszorította a vállam és biztatóan rám mosolygott.

-Rendben van már a lábam. Tudok magunkra vigyázni. - ezzel ugyan cseppet sem nyugtatott meg, de kissé bizonytalanul mégis elindultam. Lehetetlennek tűnt, hogy visszajussunk arra, amerről jöttünk, így be kellett látnom, nem maradt más lehetőségünk, mint előre. Egy folyosó még mindig kevésbé volt ijesztő, mint a hatalmas, dühös sárkány. Borzongva gondoltam vissza a hatalmas, sötétszürke monstrumra, és hogy nem telt volna túl nagy erőfeszítésébe, hogy egyetlen lépéssel eltaposson minket. Viszont szigorúan csak Giilvas háta mögött voltam hajlandó haladni és folyton hátra pislogtam, hátha mégis felbukkan a különös nő, aki valamilyen oknál fogva nem tartott velünk az üregbe.

Hamar rájöttünk arra, hogy a hölgy egyáltalán nem szándékozik velünk maradni, valamint arra is, hogy a járat nem túl hosszú. Legfeljebb néhány perce sétálhattunk, amikor egy ajtó állta az utunkat. Én továbbra sem találtam túl biztatónak a helyet, bár tény, hogy a rövid út során semmi nem támadott meg minket, nem ugrott ki a falból senki és még csak a fények sem kezdtek el pislákolni. Gyanúsan békés volt minden. Furcsán borzongtam, mióta csak földet értünk. Ám mielőtt akár csak egy szót szólhattam volna, Giilvas egyszerűen benyitott. Arra viszont azt hiszem, egyikünk sem számított, ami elénk tárult.

Odabent ugyanis valamiféle ünnepség zajlott. Első ránézésre hasonlónak tűnt, mint amin mi is részt vettünk nemrégiben otthon. Csak épp tündérek helyett mezítelen nimfák táncoltak és a terem is sokkal pompázatosabban festett, mint amilyet mi valaha is készíteni tudtunk. Mindenütt lebegő fények mozogtak az ünneplők feje felett, az asztalokon friss virágok illatoztak, amelyek olybá tűntek, mintha éppen virágéletük legszebb pillanatait élnék át. Meghökkenve léptem hátra.

Ekkor perdült elénk a korábbról már ismerős alak, csak éppen ezúttal ő sem viselt semmit, akárcsak a társai. Mosolyogva nyújtotta ki felénk a kezeit.

-Gyertek! Csatlakozzatok! - nagyot nyeltem. Valahogy nem akaródzott vele tartani. A harcos fiú ellenben boldog, kissé réveteg vigyorral az arcán követte őt a táncoló forgatagba. Hitetlenkedve néztem utána, de végül én is beléptem a terembe. Egyáltalán nem tetszett nekem a dolog. Szívem szerint sikítva rohantam volna minél messzebb erről a helyről, csak épp eszemben sem volt a társam nélkül távozni. Neki pedig láthatóan meg sem fordult a fejében ez a lehetőség, mert néhány pillanat alatt el is tűnt a szemem elől.

Idegesen toporogtam, míg az ajtó bezárult mögöttünk. Egyáltalán nem éreztem magam biztonságban és ezt csak fokozta a tény, hogy Giilvast elvitték mellőlem. Nem tetszett az arckifejezése, amivel belevetette magát a tömegbe. De nem sokáig maradhattam egymagam én sem. Egy szempillantás alatt termett előttem egy varkocsokkal díszített hajú lány és megragadta a kezemet, hogy engem is behúzzon a táncos sokaságba.