Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

29. fejezet

Nem sokat szóltam a hazaút során, csak magamban mosolyogtam, ahogy Giilvas mellett léptettem a lovammal. Olyannyira lefoglalt mindkettőnket a túlélésért való küzdelem és a folyamatos menekülés, hogy minden másról megfeledkeztünk. És bár végül még így is minden a fejünkre omlott, legalább itt voltunk egymásnak. Kellemes meleg érzés áradt szét a testemben, ahogy rápillantottam és akaratlanul is minden alkalommal elmosolyodtam.

Mire visszaértünk az istállókhoz már pirkadt. Sietnünk kellett, ha nem akartuk, hogy fény derüljön a kis éjszakai kirándulásunkra. Nem vettünk volna mérget arra, hogy megdicsérnének érte és tetézte a dolgot a testvérem jelenléte is, hiszen én még tőle is kaphattam egy fejmosást.

Csendesen osontunk fel a szobánkba, hogy senki se neszelhesse meg, hogy kilógtunk nemrégiben. Még a pizsamámba is visszabújtam, hogy úgy tűnjön, mintha egészen eddig békésen szundikáltam volna. A takaró alá bújva egyébként valóban el is aludtam egy kicsit. Nem aludtam túl sokat és fiatal volt még az idő a reggelihez. Jól esett az a néhány órányi pihenés, amit még így nyertem.

Meglepő módon második alkalommal is egy kopogás ébresztett. Csak épp ezúttal nem Giilvas kért bebocsátást, hanem a bátyám, hogy együtt reggelizhessünk.

-Szokatlanul virgonc vagy ma reggel. – jegyezte meg, miközben a szobában pattogtam, hogy minél hamarabb elkészülhessek. De hát hogyisne lettem volna a hajnali kis kirándulásom után?

-Nem tudom, miről beszélsz. – feleltem nemtörődöm módon, még a vállamat is megrándítva ás azzal a lendülettel el is indultam kifelé. Egyébként sem akartam, hogy kérdezősködjön és ahhoz, hogy belefojtsam a szót a bátyámba, szükség volt a reggelire, ami végre lekötheti a figyelmét.

-Tudod, én a helyedben azért nem örülnék ennyire?

-Miért? – kaptam fel a fejemet hirtelen. Nem mintha boldoggá tett volna a tény, hogy Giilvas apja így elárult minket. A múlton azonban már egyikünk sem tudott változtatni, és az egész falunk odalett, az árulókkal együtt. Bár még én is gyászoltam, viszont végre, hosszú ideje először, nem éreztem magam veszélyben. Lett jövőm. Eddig csak olyan jövőm volt, amilyenre cseppet sem vágytam. Így hát bármennyire is önzőnek hatott, mégis örültem ennek. Volt jövőm, és még csak nem is egyedül.

-Ez még problémát okozhat az elfek között. – bökte ki a bátyám, s ez megállásra késztetett.

-Kyrtaar... én... én nem megyek vissza. -ráztam meg a fejem.

-Nem?

-Nem.

Egy pillanatig némán pislogtunk egymásra, de én már eldöntöttem. Nem akartam visszatérni egy olyan néphez, ahol nem lehetek önmagam. Ez volt az egyetlen ajándékom a nehéz időkben. Varázsolhattam, fejlődhettem és nagyon is jól tettem, hiszen másképp meg sem menekülhettünk volna.

-Hívatott minket a király.

-Megint? Miért? – kérdeztem meglepetten. Nemigen tudtam elképzelni, hogy lehetett volna még bármiféle bejelentenivalója. Nem maradt semmink.

-Fogalmam sincs. Giilvas is jön. – vont vállat, de lerítt az arcáról, hogy fejben máshol jár. Valószínűleg még mindig azon rágódott, amit mondtam neki. De nekem nem volt már helyem az elfek között. Őt sokfelé becsülték, rengeteg helyen járt a világban apával.

A reggeli ennek fényében némán telt. Legfeljebb csak akkor szóltunk egymáshoz, ha elkértük a sót vagy a mártást, ám több szót nem váltottunk egymással. Ő emésztette magát belül, nekem pedig – ismét – bűntudatom volt. Ugyanilyen csendben vonultunk aztán a trónterem felé is, szinte fellélegeztem, amikor beléptünk az ajtón, mert ezzel vége szakadt a feszültségnek. Nem mintha maradt volna időnk még cseverészni is. Amint beléptünk mi is, a király már fel is emelkedett trónjáról. Elképzelni sem tudtam, hogy tudja ezt a mozdulatot ilyen fenségesen kivitelezni annyi réteg ruha alatt. Igazság szerint a kezdetektől fogva azon tűnődtem, hogy nincs-e melege. Kyrtaar erre korábban azt mondta, hogy már hozzászokott, itt egyébként is mások a szokások. Nekünk a faluban, ahol nemcsak a vadászatról kellett gondoskodni, de a földeken és a ház körül is dolgozni kellett, mindig a kényelem volt a legfőbb szempont.

-Drága barátaim, árva gyermekeim! – kezdte. -Nehéz időkön vagytok túl és kétségtelen, hogy kiválóan helyt álltatok. Elveszítettétek az otthonotokat, a szeretteiteket, de a legfontosabbat nem: a szíveteket. Az mindvégig a helyénmaradt. Éppen ezért a páratlan bátorságért és a kitartásotokért királyi érdemrendet ajándékozok nektek!

Amint a mondandója végére ért, a tüdőmből hirtelen kiszaladt minden levegő a meglepetéstől. Királyi érdemrendet? Én? A többiekre pillantva ugyanezt a döbbenetet láttam. Mindannyian szoborrá merevedtünk, ezért Őfelsége intett, hogy lépjünk végre közelebb. Nem akaródzott elsőnek mennem, így aztán bizonytalanul lépegettem előre, hogy a fiúk megelőzhessenek. De ráfaragtam. Nem előztek meg, én pedig lámpaláztól fűtve mentem fel a lépcsőn, hogy aztán annak a tetején térdre ereszkedjek.

-Caeda Thewynn, kitüntetlek bátorságodért. Légy minden idők legnagyobb varázslónője! – mondta a fejem felett. Ezeknek a szavaknak meg kellett volna nyugtatnia, én viszont inkább csak kínosnak éreztem. Ki érti ezt?

-Giilvas Luerh, kitüntetlek páratlan harci képességeidért és a néped szolgálatáért. Védelmezd azokat, akiknek szüksége van rá. – lépett arrébb. -Kyrtaar Thewynn, kitüntetlek szolgálatkészségedért és helyet ajánlok neked a Királyi Gárdában.

Na, erre már felkaptam a fejemet. A Királyi Gárda?