12.

81 26 5
                                    

Az ember fél attól, amit nem ért. Ezért inkább uralma alá hajtja, bár megérteni sosem fogja.

Sarokba szorított állatként néztem szembe a pengék erdejével, bármiféle kiutat keresve, miközben körük egyre szűkült.

A dagályra gondoltam. Éreztem, ahogyan hullámai lassan kúsznak fel a homokot nyaldosva. Lesben várt, hogy kiemelkedhessen és elnyelje őket; s én csalogattam, húztam egyre közelebb. Segítő ujjai azonban nem érték el reszkető kezem, ölelő karjaitól túl messzire keveredtem.

Otthonom már nem nyújtott menedéket, s az ember ketrecbe kényszerített. Végtelen kapzsiságában elhatározta, ha már meghódította a földet, hatalmába keríti a tengert, s egyszer talán királyságává teszi az eget. Bezártak hát, hogy szolgájukká tegyenek.

Törékeny bőrömet foltok lepték el, az orromból lefutó vörös csíkok egybefolytak könnyeimmel.

ViharhozóWhere stories live. Discover now