Légi útitárs (Szünetel)

Elmerülve

Másnap reggel eléggé korán felébredtem, még hajnali 5 óra sem volt. Úgy döntöttem kiosonok a szobából és lemegyek a partra. Szerettem volna egyszer úgy úszni, hogy csak én vagyok tengerben. Gyorsan elkészültem, majd magamhoz vettem egy törölközőt és halkan elindultam az ajtó felé. Pechemre a padló megreccsent és az anyukám felébredt erre.

~Bella? Te meg hova mész?-kérdezi, én meg hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak.-

~Én... csak szerettem volna úszni egyet most pirkadatkor.-nézek rá nagy bociszemekkel, hátha nem haragszik meg rám annyira.-

~Jól van lemehetsz, de vigyázz magadra!

~Rendben, köszi anya.-örömömben majdnem felsikítottam, nem hittem volna, hogy megengedi. Szerintem még félálomban volt, ezért engedett el ilyen nyugodtan. Mindegy nem igazán foglalkoztam ezzel, csak azzal, hogy mihamarabb a hotel falain kívül legyek.

Edward szemszöge:

Az éjszaka folyamán nem igazán tudtam aludni, ugyanis csak egy dolgon járt az eszem. Most is csak a plafonra meredtem, amikor egy dübörgő hangott hallottam, mintha valaki végigrohant volna a folyosón. Úgy döntöttem inkább felkelek és kimegyek az erkélyre. A napfelkelte még is csak érdekesebb mint a mennyezet amit már jó ideje csak bámultam. Kimentem, majd, ahogy lenéztem az erkélyről azt láttam, hogy Bella megy le a lépcsőn a part felé.

Bella szemszöge:

Ahogy a partra értem pár percig csak néztem a háborítatlan tengert, majd utána már mentem is a vízbe. Kivételesen nem hoztam magammal az úszószemüvegemet. Eleget kémleltem már a víz alját, most kicsit a felszínében gyönyörködök.

Egyre beljebb és beljebb úsztam, kicsit se törődve azzal, hogy ilyenkor a szüleim már rég szólnak, hogy ne menjek tovább, de most úgyse voltak itt. Elég hamar elértem a bólyákig, annál tovább azért már nem mentem. Nem azért mert nem szerettem volna, hanem mert nem akartam visszaélni az anyukám kedvességével. Az is csoda, hogy elengedett ide egyedül.

A bólyától nem messze, megálltam és a hátamon lebegve élveztem a csendet és a békét. A tenger is teljesen nyugodt volt, alig hullámzott egy kicsit. Egy idő után nagy meglepetésemre egy viszonylag nagy hullám az arcomba csapódott. Tele ment a szemem, az orrom és a szám is tengervízzel. A só úgy marta a torkomat, hogy úrrá lett rajtam a köhögés. Alig kaptam levegőt, a szememet egy másodpercre se bírtam kinyitni. Csak is kizárólag a maró só hatását éreztem. Már kezdtem kicsit jobban lenni, de egyszer csak jött még egy hullám, amitől még rosszabbul lettem. Ezek után a tenger szüntelen hullámzásba kezdett. Egy pillanatra nem bírtam fellélegezni, teljesen vakon még azt se tudtam, hogy mikor jön a következő víztömeg. Egy idő után már az is nehézséget okozott, hogy fent maradjak a vizen. Elkezdtem süllyedni. Akárhogy próbáltam a víz felszínén maradni a mélység magába rántott. Már kezdtem mindenről lemondani, úgy érzetem, hogy innen már nincs kiút.

Egyszer csak azonban valami szokatlan dolgot éreztem, valami megfogta a csuklóm és elkezdett felhúzni. Ahogy a felszínre értem áldás volt az a kevés levegő is amit ugyan küszködve, de tudtam venni. Nem sokkal később már ki is értünk a partra. Fogalmam se volt ki lehetett az aki megmentett, ugyanis még mindig nem láttam semmit. Próbáltam egy köszönömöt kipréselni a számon, de csak felköhögtem egy adag vizet. Egyszer csak megszólalt a rejtélyes megmentőm.

~Bella, ugye jól vagy?-a hang alapján már rögtön tudtam ki az. Edward volt. Teljes sokkban voltam, hogy pont ő talált meg engem.-

Mivel még mindig nem bírtam megszólalni ezért kérdésére csak bólintottam egyet, hogy igen "jól vagyok".

~Tessék.-mondta majd a kezembe nyomta a törölközőmet.-

Felkaptam és megtöröltem a szemem, hogy végre lássak is valamit. Végre ki tudtam nyitni a szemem. Felnéztem és azt látom, hogy Edward ott van előttem alig 20 cm-re és teljesen kétségbeesett tekintettel néz rám.

~Kö...köszönöm.-végre már ennyire meg bírtam szólalni.-

~Bella még is mit gondoltál? Mit kerestél ott ilyen korán, egyedül? Ugye tényleg jól vagy?-robbannak ki belőle a kérdések. Hangjában ott rejtőzött, hogy őszintén, jó indulatból féltett, sajnos most jogosan.

Nagy nehezen összeszedtem magam és elkezdtem válaszolni a kérdéseire.

~Én csak szerettem volna úszni egyet, amikor még nincs itt senki. A szüleim meg megengedték, hogy egyedül menjek. ... Jah és igen, most már egész jól vagyok.

~Akkor jó.- néz rám még mindig aggódó tekintettel.-

Kissebb néma csönd alakult ki köztünk, amit végül én törtem meg.

~Amúgy honnan tudtad, hogy itt vagyok?

~Már korán fent voltam és az ablakból láttalak kimenni a hotelből.

~És hogyan láttad fentről azt, hogy baj van?

~Hát... akkorra már lent voltam a parton.-mondja miközben végig kerülte a tekintetemet.-

~Egyszóva... követtél?-kérdeztem elég bizonytlanul.

~Igen... Ne haragudj csak furcsáltam, hogy egyedül mész és jobbnak láttam, ha utánad megyek. Sajnálom...-eközben leszegte a fejét és alig mert rám nézni.-

~Nyugi semmi gond... nélküled most nem igazán lennék itt. Úgyhogy örülök, hogy követtél. Tényleg hálás vagyok neked.

~Csak azt tettem amit bárki más is a helyemben.-még mindig lehangoltan meredt maga elé.

~Valami baj van? Olyan furcsán viselkedsz.

~Hát öhm... én csak nagyon megrémültem amikor láttam, ahogy elmerültél.

~Értem, de már itt vagyok, és már minden rendben.

~Igen tudom. Dee...

~De mi?

~Figyelj tudom, hogy elég rövid ideje ismerjük egymást, de én már most nagyon kedvellek. Nagyon fontos vagy nekem...-majd mélyen a szemembe nézett azzal a gyönyörű tengerkék szemével. Eléggé meglepődtem a saját gondolatomon, eddig még nem figyeltem meg így, lehet, hogy most már máshogy tekintek rá. Pár pillanattal később folytatta amit elkezdett.- Tudod te lettél az egyik legjobb barátom.-kicsit meglepődtem azon amit végül mondott, de próbáltam erre értelmesen reagálni.-

~Hát... jó hallani, hogy az elmúlt pár napban nem csak nekem lett egy új barátom.- próbáltam kis poénnal elterelni a figyelmet arról, ahogy elsőre reagáltam arra, amit mondott.-

~Igen.-feleli elmosolyodva.- Viszont szerintem most már vissza kéne mennünk a szállásunkra.

~Szerintem is. Csak még valami. Lehetne, hogy nem mondod el senkinek a történteket? Nem akarom, hogy a szüleim ezt megtudják.

~Persze, ha nem kérted volna akkor se mondtam volna el, hogy mi történt.

~Akkor jó. Köszi.-ezután már nem beszéltünk semmit úgy mentünk vissza a szállásunkra.