LoveJournal

Első poszt - Adam

„Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé." (Ószövetség – Mózes Első könyve.)

Adamről szeretnék mesélni.

A nevem Nicholas, de ennek az égvilágon semmi jelentősége nincsen, mert ez a mese nem rólam fog szólni. Csak azért szeretném, hogy tudjátok a nevem, hogy könnyebb legyen felidézni a történetem, ha esetleg majd visszagondoltok rá, miután elolvastátok. Nem szeretném, ha úgy emlegetnétek, mint az a fiú, tudjátok, aki annyira bele volt esve Adambe. Nem ugrik be? Hát az, aki hónapokon át firkált róla.

Szóval Adam...

Nem is tudom, honnan kellene kezdenem.

Nyilván a fogantatással kezdődik a létezés.

Adam már jóval előttem létezett, pontosan három évvel idősebb nálam. Azt hiszem, sokkal hamarabb megértettem, ő kicsoda, mint azt, hogy a tükör másik oldalán is én vagyok. Ő volt az a kisfiú, aki lego-várat épített velem a szőnyegen. Adam számomra a haja szőke csillogásában kezdődött és a szomszéd lakás záródó ajtajának nyikorgásában végződött.

Valami egészen különleges varázsvilágban élt, ahová nekem nem szabadott belépnem. Sosem láttam a szobáját, ezért elképzeltem. Az ágya a plafonon volt, mert hiába titkolta, én rájöttem, hogy az egyik szuperképessége a falon járás. A padlón bárányfelhők úsztak, amikre rá lehetett ülni, és Adam néha egész nap mást sem csinált, csak üldögélt egy felhőn, és belelógatta a lábát az égbe.

A másik szuperképessége a szemében rejlik. Szivárványhártyáin egyszerre szórja szikráit a barna, a zöld és a kék tekintet. A mai napig nem tudom eldönteni, milyen színű a szeme. Már-már egészen biztos vagyok benne, hogy zöld, és akkor Adam a következő pillanatban barna pillantást vet rám.

Anya és Apa nagyon szerette Adamet, ezért sokszor mentek érte a varázsvilágba, hogy elhozzák hozzánk a mi egészen hétköznapi, varázstalan világunkba.

Adam imádott nálunk lenni. Folyton gyöngyöző kacagást szórt a levegőbe, amitől nekünk is nevethetnékünk támadt.

Éjjelente, amikor a szobámban aludt, virrasztottam, és neveket keresgéltem azoknak a formáknak, amelyeket a hajtincsei rajzoltak a párnára.

Együtt jártunk iskolába, játszótérre, vidámparkba, bevásárlóközpontba, moziba. Együtt mentünk valahová, el minél messzebb, egyenesen a cél felé, kacskaringós kerülőutakon, oda, ahol még sosem jártunk, csak úgy bele a nagyvilágba. Együtt rejtőztünk el, és együtt hagytuk, hogy ránk találjanak.

Így lettünk egymás életének részei.

Játszani kezdtünk, és talán örökké játszani fogunk. A szabályok ma is ugyanazok: Építsd és rombold a kockákból meg téglatestekből összerakott világot. Csak annyi változott, hogy az építőanyag nem műanyagból, hanem húsból és vérből, észből és lélekből van.

Mivel elkerülhetetlenül és kivédhetetlenül fel kell nőni egyszer, mi sem úsztuk meg ezt a tragédiát.

Tizenkét éves voltam, amikor Adaméket meglátogatta két rendőr. Nem voltak túl illemtudóak, mert ököllel dörömböltek az ajtajukon.

Nemrég értem haza a suliból, és éppen a matekleckémet írtam. Bizonyos leckék így válnak feledhetetlenné.

Kilestem a folyosóra. Adam fehér bőre és szőke tincsei mögött megláttam a valóságot, a viharfelhős, örökké borús eget.