LoveJournal

Hatodik poszt - Érintés

Fáradtan ébredtem.

Ez amolyan univerzális tespedtségféle lehetett. Mindenemben ott punnyadt, kívül-belül. Elfáradt bennem az élet. Lássuk be, az elmúlt húsz év alatt elég sokat melózott. Neki is ki kell egyszer-egyszer pihennie magát.

Nem volt kedvem kibújni a takaróm alatti békés világból.

Nem estem depresszióba, csak az életkedvem unatkozott. Ott bujkált bennem a jövőkép – ragyogóan, fényesen –, még mosoly is akadt valahol az ajkamon, ugyan éppen nem találtam, de tudtam, ha majd szükségem lesz rá, könnyen előkerítem.

A takaró alatt úgy éreztem magam, mint a mormota, aki meglátta a saját árnyékát, aztán iszkolt vissza az odújába, és leszarta, milyen hosszú lesz még a tél.

Havazott bennem.

Hópelyhek gyűltek a szemem sarkába, megolvadtak, és lefolytak az arcomon.

Dél volt, mikor Adam mocorogni kezdett a szomszéd szobában.

Éjszakás volt, vagy éjszakázott... Mostanában ez a két időtöltése összemosódik. Nem tudok kiigazodni az éjszakái tartalmát illetően, mert nem számol be róluk. Újabban ő is igényt tart néhány titokra.

Ébredés után kikocogott a fürdőbe. Elképzeltem vizelés közben. Undi vagyok. Gyerekként sokat pisáltunk együtt a játszótér körüli bokrok diszkrét takarásában, a strand medencéjében és a suli vécéjében, meg itt-ott, ahol éppen ránk jött. Persze mindig egyszerre támadt rá ingerünk, pedig akkoriban még nem sántikáltam semmi jóban.

Meztelen talpak csattogtak át a konyhán. Nyílt a hűtő ajtaja. Csukódott. Ezt is elképzeltem, mert fantáziadús ember vagyok, olyan művészalkatféleség, aki nem verseket ír, hanem az életét.

Csitt-csatt.

Semmi-semmi. Adamnek nem szokása kopogni.

– Nem mész suliba? – Odalépett az ablakhoz, aminek a párkányán diszkréten haldokolnak a növényeim.

– Szabadságoltam magam. – A mormota kidugta orrát odújából, és, hopp!, már megint meglátta az árnyékát. Fehér alsógatyát viselt. (Nem a mormota, hanem az árnyéka.)

– Kinyírtad. – Adam elszáradt leveleket tépkedett le a futómról.

Nővénygyilkos vagyok. Nem direkt csinálom. Az van, hogy vagy azért nyúlnak ki, mert túl sokat locsolom őket, vagy azért, mert túl keveset. Ha elrohad egy, újítok helyette másikat, mert tartozom magamnak annyi bizalommal, hogy legalább újra megpróbálom.

– Ma este bulizni megyünk. – Adam közlése tárgyilagosan formált jogot a személyemre, sem nem parancsolt, sem nem kért. Kijelentette, hogy visz magával, és kész.

– Hová? – Az orrom után a lábam is előkíváncsiskodott. Ha felröppennek róla a tetovált madaraim, szétloccsantak volna a plafonon.

– Emmanuelle tud egy klassz helyet. – Adam a futóról a fikuszra váltott. Levelek hullottak. Megőszült a tél... Ez Adam egyik verséből van.

Megőszült a tél

fehér tincseire

barnát fújt a szél

– Ma este színházba megyek. – Hangsúlyommal bocsánatot kértem, hogy nélküle is képes vagyok létezni, helyet változtatni, meg ilyesmi.

– Kivel? – Ujjai végigsimítottak a függöny csipkéjén.

Megborzongatott egy kis halvány kéjérzet. Mindig ez van, amikor a cuccaimat birizgálják. Lehet, hogy ez is egy szuperképesség? Nem olyan látványos, mint Adam egykori falon járása, de legalább annyira izgi. A tárgyaim a csápjaim. Ha hozzájuk ér valaki, olyan, mintha engem érintene. Adam simogatása gyöngéd és kíváncsi. Úgy van vele, hogy ami szép, ahhoz hozzá kell érni, ami illatos, azt meg kell szagolni.