LoveJournal

Negyedik poszt - Angyalok

Gyerekkoromban nem hittem az angyalokban.

Amúgy a démonokban sem és a szellemekben sem. Isten és az ördög is hidegen hagyott. Nem féltem az ágy alatt vagy szekrényben rejtőző szörnyektől sem.

...

Most eltöprengtem, mert még néhány sem és kiderül, hogy nem féltem semmitől sem. Rettenthetetlen gyerek voltam.

Gyáva felnőtt lettem. :(

Az életben vannak fordulópontok. Például, amikor rendőrök rúgják rá az ajtót az ártatlanságodra... de ez nem az én fordulópontom.

Szóval ami az enyémeket illeti, mindre emlékszem. Színesek, illatosak, szinte tapinthatóak, igazi 4D-s élményt nyújtanak, amikor visszagondolok rájuk. A legszebb közülük az a pillanat, amikor hinni kezdtem az angyalokban.

Adam ajándékozta nekem őket.

Fél öt volt. Anya elindult hazafelé a munkából. Már csak félórám maradt az Adammel töltött délutánomból, ezért ki kellett használnom minden percet. Ő már gimnazista volt, én még az általánosban csücsültem, és éppen a felvételire készültem. Baromira hajtottam, mert Adam sulijába akartam bekerülni.

– Ez a mondat túlságosan összetett – görnyedtem sopánkodva a nyelvtan füzetem felett. – A sok határozó eltakarja az állítmányt. Te látod, hol van?

Adam sem látta. Mondjuk nem is nézett rá a mondatra. Az ablaküveget nézte, vagy azon át az eget. Nem tudtam eldönteni, melyik igézte meg, de végül is mindegy volt, mire tekintett, mert valójában befelé nézett.

Néha egészen elmerül magában. Ilyenkor olyan, mint egy robot, amit kikapcsoltak. A teste beledermed egy pózba, a lelke meg pörög-forog, rohangál benne.

– Adam! – A nevét kell kimondani, mert semmi mást nem hall meg ebben az állapotban.

– Mi az? – fordult felém. Hosszú szempillái kipislogták tekintetéből a homályt.

Ekkor kellett volna előhozakodnom az összetett mondatok elemzésének problematikájával, de jobban érdekelt az, hogy min merengett el.

Nem kellett kérdeznem, mert általában megérezi, ha kíváncsi vagyok.

– Hiszel az angyalokban? – nézett rám. Smaragdzöldben pompázott szemében a szivárványhártya.

– Nem igazán – vallottam be. – Még egyet sem láttam – tette hozzá a materialista énem.

– Nem is érzed őket?

– Úgy érted, hallok-e néha szárnysuhogást? – vihogtam, de mivel Adam komoly maradt, gyorsan el is szégyelltem magam.

– Azt hiszem, van egy őrangyalom.

Ezen úgy ledöbbentem, hogy kinyitottam a számat, vagyis, ha író lennék, úgy kellene fogalmaznom, hogy leesett az állam, ami, valljuk be, elég horrorisztikus lenne, ha valóban megtörtént volna. A fogorvosom egyszer elmondta, hogyan kell visszarakni az állkapcsom, ha netán kiugrana. Rohadt macerás művelet, úgy kell visszatolni, mint egy fiókot a szekrénybe. Szopás közben mindig nagyon vigyázok... Basszus, elkalandoztam! Térjünk vissza oda, hogy Adam kijelentette, van egy őrangyala.

– Igaz, hogy nincsen neme? Vagy még nem vagytok olyan bizalmas viszonyban, hogy beláthass a lábai közé? – érdeklődtem meg. Ilyen az, amikor én komolyan veszek valamit.

Adam elmosolyodott, mert a szeretet elviseli a hülyeséget.

– Ő nem etalonangyal.

– Hanem olyan Angyalok városás, fekete ballonkabátos?