LoveJournal

Tizenegyedik poszt - Szemednek tükrében

Voltaire lehunyta a szemét. Hosszú, fekete szempilláin álom-harmatcseppek csillogtak.

– Mondjak egy mesét? – Egyetlen mese sem jutott eszembe, de muszáj volt még egy kicsit ébren tartanom őt.

Felpillantott. Szép volt a holdfényben.

– Mesélj a madarakról! Ne az égen szállókról, hanem a testeden szárnyalókról. – Felkönyökölt. Karja alatt összegyűrődött a párna selyme.

– Egyszer volt, hol nem volt... hol meg volt, az Óperenciás tengeren túl egy fele királyság.

– Csak fele? – Voltaire puha ajkai a számra tévedtek, és addig bolyongtak rajta, amíg csókra nem találtak.

– Igen, csak a fele. – Éreztem, ahogy a kihunyt vágy parazsa lassan újra fellobban bennem. – Van, akinek sosem jut egész.

Voltaire elgondolkodott. Amikor ilyesmit tesz, mindig megijedek, hogy az esze megsúgja neki, Adam az én hiányzó, pótolhatatlan másik felem.

– Azért madarak, mert a sárkányok sajnos kihaltak. Kinyírták őket a fele királyságokra aspiráló legkisebb királyfik.

Voltaire gyanakodva nézett rám. Egy bizonyos kor után megkopik a mesék varázsa, mert a valóság sokkal érdekesebb.

– Szóval a madarak csak madarak. – Azért egy kicsit csalódottnak tűnt.

– Így van. Madarak szimbolizálják a madarakat. Nem túl izgi mese, nem igaz?

Csókolózás közben Voltaire haja az arcomba hullott. Csiklandoztak a hajszálai.

Adammel egyszer felültünk a keresztapám szénásszekerére. Oltári magasan állt rajta a csiklandós-szúrós széna, és mi onnan a magasból lestünk lefelé. Adam akkor járt először vidéken, és akkor csinált először olyan dolgot, amit a városban nem lehet. Miután megunta a háztetők birizgálását, a hátára feküdt, és felnézett az égre.

– Látod azt a madarat? – mutatott a kékségen szálló fekete foltra.

Láttam.

– Jó lehet repülni. – Ahogy elengedte az akarat, karja visszazuhant a szénára. A rásütő nap fényében bőre sápadt fehérsége alatt halványkék érpatakok kígyóztak. Egy pillanatig azt hittem, átlátszóvá vált, és kíváncsian hajoltam fölé, hogy belé láthassak. Szemei megilletődött szürkeséggel kerekedtek rám. Csalódottan dőltem vissza a szénára.

– Én inkább a láthatatlanságot választanám. – Öt éves fejjel az ember pontosan tudja, kicsoda, nem azt, hogy meleg, hanem azt, hogy el akar tűnni.

(Persze manapság egyik szuperképességgel sem mennénk sokra. Egyből kiszúrnának a hőkamerák, vagy leszedne a légelhárítás.)

Voltaire jó szerető. Talán a legjobb, akivel valaha összehozott a mázli.

– Szép vagy. – Ezt mondta nekem. Komolyan ezt, és csak ilyen egyszerűen, minden köntörfalazás nélkül.

– Én? – Láttam a tekintetében, hogy nem üres a bókja, hanem tele van őszinteséggel, mégis kételkedtem benne, mert mindenben kételkedek.

– Miért? Tán van valaki más is a szobában? – Elővette azt a mosolyát, ami ellenállhatatlan.

– Persze hogy van: Te.

Szeretkezés közben abbahagyta a bókolást, én meg felhagytam a kötekedéssel.

Amikor még csak elméletben gyakoroltam, azt hittem, hogy a szexnél nem létezik intimebb dolog a világon, két ember ennél közelebb soha nem kerülhet egymáshoz. Az a baj az elméletekkel, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Nem tudom, más hogy van vele, de én tökéletesen el tudok szakadni a testemtől. Gyanítom, a kurvák is ezzel a fogással űzik a mesterségüket. A könyvek meg a filmek fenomenális élményként áradoznak a dugásról, de arról mélyen hallgatnak, hogy jó néhány aktus még a kézfogás intimitási szintjét sem üti meg. A szex nem automatikusan jó. Egy rémes partnerrel úgy ahogy el tudok vergődni az orgazmusig, de a lelkem egész idő alatt valahonnan nagyon távolról lesi, mit művelek a testemmel, és fintorog... és csodálkozik.