LoveJournal

Tizennegyedik poszt - Búcsú

Most egy picit, szóval, nem is tudom. Tulajdonképpen, ja. És amúgy, persze. Magától értetődő. Vagy nem. De azért mégis.

A fentiekből látszik, jelenleg milyen összeszedetten és konstruktívan állok lelkem és szívem állapotához.

Valami véget ért.

Életem egy része elhalálozott. Teteme diszkréten oszladozik emlékeim árján ringatózva. Még nem akarom elengedni, de előbb-utóbb úgyis meg kell tennem. Jobb lenne előbb, de nyilván utóbb fog sikerülni.

Ha ragaszkodni akarok a kronologikus történetmeséléshez, akkor ezt a posztot az ajtócsapkodással illik kezdenem.

Meg kell mondjam, pazarul szólt, akár egy rock koncert.

Úgy vélem, az ajtócsapkodásnak komoly pszichológiája van. Egyrészt tekinthetjük konkrét fizikai tettnek, vagyis annak, hogy valaki, akit alaposan felbasztak, fogja magát és levezet a nyílászárón. Másrészt megközelíthetjük átvitt értelemben is, azaz felfoghatjuk egyfajta haraggal teli eltávolodásnak, kizárásnak. De bárhogyan is ítéljük meg egy ajtó becsapását, az egészen biztos, hogy igen megnyugtató hatású... már annak, aki csapja, mert azt, aki hallgatja, nem fogja elárasztani a zen derű.

A felosztás úgy alakult, hogy Emma meg Adam csapkodott, és Voltaire meg én hallgattuk. Az előadás éjjeli egykor kezdődött, pontosan akkor, amikor tizenharmadik posztom végeztével, búfelejtő álmot várva, Voltaire mellé fészkeltem magam.

Hajnali háromkor ért véget.

– Lehiggadtak – örvendeztem.

– Elfogyott az ajtó. – Voltaire szokásához híven a racionalista szerepét osztotta magára. – Kijössz végre a sarokból? – Ezt azért kérdezte, mert a koncert első akkordjai óta ott gubbasztottam.

Nem akartam kijönni.

Büntettem magam. Elvégre ez a legkevesebb. Aki egy fél életen át hazudik, annak meg kell lakolnia.

Voltaire kénytelen volt csatlakozni hozzám. Leült mellém. Így kissé szűkösen lettünk a sorokban.

– Túljut rajta. – Ezt megnyugtatásnak szánta. Kapásból sík ideg lettem.

– Nem ismered. Vele nem lehet az ilyesmit megbeszélni.

– Honnan tudod? Még nem is próbáltad. – Megfogta a kezem, de én kiszabadítottam magam a kedvességéből.

– Elég drámát asszisztáltam végig mellette. Adam lelki élete nem jut át a teste védőfalain.

– Ha szeret, így is szeretni fog. – Hiába. Minden érvem ellenére, Voltaire-ből dőlt a hurráoptimizmus.

– Akkor mire fel ez a koncert?

– Dühös...ek. Majd lenyugszanak, megszokják a szitut, és akkor jöhet az összeborulás. Meglásd, jövőre még akkor is eljönnek a buzifelvonulásra, ha mi nem megyünk!

– Tedd meg azt a szívességet, hogy jó mélyen feldugod a seggedbe a humorod!

Voltaire nevetett. Aztán mély álomba merült a kimerültségtől.

Nem tudom, mit éreztem. Azt hiszem, túl sokat éreztem. Mindent éreztem.

Adam.

Ahogy ott ültem, Voltaire ölembe hullámzó hajtincseivel, arra gondoltam, hogy vége az életemnek. Persze, tovább fogok élni, és még az is lehet, hogy boldog leszek, hiszen most is boldog vagyok, de az csak létezés lesz. Az életünket saját magunk irányítjuk, csinálunk belőle poklot vagy mennyországot, de a létezésünk kontrollálhatatlan. Az, hogy vagyunk, nem a mi döntésünk.