LoveJournal

Második poszt - Gyémántok

Adam holmijával van tele a lakás.

Az én cuccaim a szobám négy fala közé zsúfolódtak össze, akárcsak az érzelmeim. De velem ellentétben, Adam egyáltalán nem szemérmes. Azzal a fondorlatos hátsó szándékkal hagyja a padlón az alsónadrágját és egyéb ruhadarabjait, hogy ha már beléjük botlok, akkor talán ki is mosom őket, vagy minimum elpakolom.

Ez a szokása amúgy idegesítő lenne, ha nem lennék belezúgva, de így örömmámor átesni a szoba közepén felejtett bakancsán.

A hajszálait is szanaszét hagyja, meg az ujjlenyomatait és a szempilláit. Mindenhová jut belőle egy kevés.

Meglepetésbonbon-holmik, az élet megízesítői. Mindig izgatottan várom, hol mik bukkannak majd fel.

Ma reggel a könyve társaságában reggeliztem. Pont ott feküdt, ahol Adam karja kopottra könyökölte a műanyag konyhaasztalra gyárilag felmázolt tölgyfaszínt.

Adam tipikusan pasis könyveket olvas. Már a borítóról lerí, hogy, ha fellapozzák, rögvest elszabadul belőle egy tesztoszteron-gombafelhő. Az ember azt várja, mikor hívják ki szkanderozni az oldalak.

Nyilván az alsógatya intimitását nem übereli semmi, de egy könyv is lehet varázsos. A fekete, nyomtatott sorok bejutnak Adam barna-zöld-kék szemébe, onnan tovább araszolnak a fejébe, és egyre beljebb osonnak egészen a gondolatai közé.

Aligha kínálkozik ennél jobb alkalmam bejutni Adam testébe.

Mindig a borítóval kezdem, mert arra simulnak rá az ujjai, miközben olvas. Ha vastag a könyv, és feszegetni kell, Adam általában olyan rongyosra gyűri, mint maga alatt a lepedőt egy eseménydús éjszakán. Nem használ könyvjelzőt, szamárfüleket csinál, amiket aztán elfelejt kihajtogatni. Hát, azt már eddig is tisztáztuk, hogy nem ő a leggondosabb szerető a világon.

Szóval ültem az asztalnál, kortyoltam a kávémat, és közben tapiztam a könyvet. Megpróbáltam figyelni a mondatokra, de rohadtul nem érték el azt a szintet, amely megmozgatta volna az érdeklődésemet.

Azért nem kell azt gondolni, hogy én hercegnőkről olvasok, csak mert köcsög vagyok! De a Vietnámban lerokkant, alkoholistává sokkolódott veteránok lelki válságai hidegen hagynak.

Egy igazán jó szociológus tárgyilagosan tekint az emberiségre. Csak az a bökkenő ebben az elméletben, hogy tárgyakhoz éppen annyira lehet kötődni, mint élőlényekhez. Sajna az alkoholista vietnámi veteránok még így sem lopják be magukat a szívembe.

Viszont Adam belém lopja magát, miközben a könyvét lapozgatom.

Túl sokat gondolok a szexre. Mondjuk, mindenki sokat gondol rá. Az igazán mázlisták csinálják is, miközben gondolnak rá. Ha nem lenne szex, akkor lefogadom, hogy mindenki baromi nagy agytröszt lenne. Magamból kiindulva, a teljes agyi kapacitásom legalább kilencven százalékát felemészti a képzelgés Adamről... meg még néhány más igazán jó pasiról. De mi a fenére gondolnék a szex helyett? Ez fogós kérdés. Nem hiszem, hogy a matematikára.

Reggeli után elnyújtóztam a foszladozó kárpitú kanapén, ami a közös nappalinkban otrombállik. Nincs szívem megválni tőle, mert gyerekkori emlék, pont mint Adam. Egykor olyan hatalmas volt, hogy csaknem elvesztem rajta, mostanra úgy összezsugorodott, hogy lelóg róla a lábam.

A díványpárna alatt ráleltem egy mumifikálódott használt zsebkendőre. Fintorogva rohantam vele a szemetesig, mert ugyan gyűjtöm Adam elhajigált cuccait, de megszállott azért nem vagyok.

Mivel csak délután voltak óráim, átsemmittehettem az egész délelőttöt.

Mindig feldob az a pár nap, amikor Adamnek nincsen barátnője. Aztán felszed valakit, és én újra parázhatok, hogy talán ez egyszer megtalálja az igazit.