Igen, igen, igen! Töprengj még egy kicsit! Küzdj meg minden egyes gondolattal, és közben legyél ennyire nagyon gyönyörű! – Ha mindezt kimondtam volna hangosan, Adam abbahagyta volna a gyönyörűnek levést, és egy csomó zavarba ejtő kérdést tett volna fel, ezért inkább csak magamban mantráztam.
A kanapén ücsörögtem, és kortyolgattam a citromfű teámat, amit Adam készített nekem, hogy megnyugtassa zaklatott idegeimet.
Azért voltak zaklatottak az idegeim, mert a délelőttöt abban a tudatban töltöttem, hogy meg fogok halni.
Valójában bárki tölthetné így a délelőttjét, mert nagyjából mindenki tudatában van annak, hogy meg fog halni, mégsem tölti így az emberek többsége a délelőttjét. Én sem töltöttem volna így a délelőttömet, ha reggeli masztizás közben nem bukkanok rá arra a valamire, ami eszembe juttatta, hogy halandó vagyok.
Nem fájt addig, amíg el nem kezdtem piszkálni, mármint nem úgy, hanem máshogy, úgy, ahogy az piszkálja a tökét, aki egy gyulladt és igencsak fájó izét talált rajta.
Lepergett előttem az összes lehetséges forgatókönyv, és mindegyikben elpatkoltam előbb-utóbb.
Megszoktam, hogy Adam sosincs itthon, amikor szükségem lenne rá, ezért csak egy kicsit hüppögtem utána. Miután kidermedtem a halálfélelemből, kivágtattam a fürdőszobába, és bevetettem az összes tükrös trükköt, hogy megleshessek magamon egy olyan helyet, amelyet trükkös tükrös trükkök nélkül csak az láthat, aki éppen a herezacskómat nyalja.
Randa volt, vörös és duzzadt, és már nemcsak fájt, hanem égett is.
Leültem a kád szélére, és próbáltam kiválasztani a listából vajon melyikem van: Rák? AIDS? Tripper? Szifilisz?
Mindenkinek van ilyen listája, csak nem mindenkinek ezek a lehetőségek szerepelnek rajta. Például abban teljesen biztos vagyok, hogy endometriózisom sosem lesz.
A halálfélelem érdekes egy valami. Majdnem olyan fájdalmas, ijesztő és váratlan, mint a tökömre nőtt izé.
Pánikom csillapodtával, elkezdtem felértékelni magam.
Olyan fiatal vagyok még, és máris félig hulla! De hősiesen fogok küzdeni! Benne leszek a tévében. Blogot fogok vezetni, illetve ezután nem Adamről fogok írni, hanem a farkamról. Én leszek a hererák, az AIDS, a szifilisz, vagy a tripper új arca. Csak egy kicsit át kell írni a l'Oreál féle szlogent Mert nem érdemlem meg!-re.
Komolyan mondom, megszállt a kiválasztottság érzése. Ha esetleg csodák csodájára felgyógyulok, szellemi vezető lesz belőlem!
Miután túlestem ezen a léleknemesítő szakaszon, visszazuhantam a kétségbeesésbe. Rávetettem magam a google-re. Nem volt jó ötlet. A sok tudás veszélyesebb a nemtudásnál, főleg, ha ezt a sok tudást még sokabb hülye nyomatja fel az internetre. Azt nem tudtam meg, mi bajom van, de feldolgozhatatlan mennyiségű információt találtam arról, mi bajom lehetne. Egy előnye azért volt a kutakodásnak: Nekem csak egy vörös izé volt a tökömön, viszont kettenazegyben2389-nek a sziámi ikertestvére tanyázott a hasüregében. Durva, nem?!
Végül felhívtam Adamet. (Végül mindig felhívom Adamet.)
– Mondd! – Utálom, ha valaki így szól bele a telefonba. Ez bunkóság. Mintha szívességet tenne vele, hogy rám pazarolja a másodpercekre kiszámított perceit.
Nem mondtam.
– Halló!
Hallgattam.
– Nicholas, baj van? – Rájött. Tudta! Megérezte, hogy meg fogok halni.
YOU ARE READING
LoveJournal
RomanceAz embert általában boldoggá teszi, ha valaki azt mondja neki, hogy szereti. Sajnos rám nem vonatkozik ez az általában, mert én válogatós vagyok, nem dob fel csak úgy egy akármilyen szeretlek.
