LoveJournal

Tizenharmadik poszt - Lehulló lepel

Ez a tizenharmadik posztom. Most el kell töprengenem, legyek-e babonás. Kihagyhatnám, és ugorhatnék egyből a tizennegyedikre, ami egyébként is sokkal izgalmasabb vállalkozás lenne, mert még nem tudom, mi fog történni benne.

Őszintén szólva, szívesen mellőzném ezt a posztot, és örömmel feledkeznék meg a tartalmáról, vagyis egy csekély – de elég jelentőségteljes – részéről a tartalmának, mert azért voltak az elmúlt napokban lelket és testet simogató, szép élményeim is.

A kérdés tehát a következő: Elfojtsak, vagy ne fojtsak el?

Elszívok egy cigit, amíg eldöntöm, mi legyen.

Voltaire azt tanácsolta, hogy ne fojtsak el, mert az káros a pszichémre, és különben is kíváncsisággal elegy kéjes borzongással olvasgat lelkem éppen aktuális neurotikus állapotáról.

Igen, Voltaire olvassa a posztjaimat, mivel megmutatom neki őket. Ebből helyesen vontad le a következtetést, kedves olvasóm, ha arra gondolsz, hogy Voltaire és köztem időközben komollyá fejlődött a kapcsolat.

Barátom van.

Hadd ízlelgessem ezt kicsit.

Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Egy barát többfunkciós: szexpartner és lelki segélyszolgálat egyben. Ha azt mondanám, hogy szeretőm van, akkor az már nem lenne igaz, mert Voltaire több, mint az a pasi, akivel rendszeresen és rutinosan lefekszem. Ha a pár kifejezést használnám, akkor... Nem, olyan nem létezhet, hogy én a számra, illetve monitoromra vegyem ezt a rongyosra divatolt, üres kifejezést, amit csak az olyan emberek használnak, akik kapcsolatfüggőségben szenvednek.

Tehát barátom van, akivel, minden fenntartásomra és félelmemre fittyet hányva, járok.

És elfojtásom is van, amitől sürgősen meg kell szabadulnom.

Szóval hol hagytam el életem fonalát?

A buzizásnál.

Meglepő módon, nem haragudtam öt percnél tovább Adamre, mert egyrészt nem tudok igazán haragudni arra, akit szeretek, másrészt megértem, hogy nem lelkesedik hetero létére a buzikért. Sőt, azt is értem, hogy valójában semmi baja a buzikkal, csak szüksége volt egy okra, amiért nem állhatja Voltaire-t. Azt mégsem mondhatta, hogy féltékeny.

Ugyanis féltékeny az én kicsi szentem, szívemnek színváltós szemű csücske. Rájött, hogy iránta érzett szeretetem nem kizárólagos. Adam egy önző gyerek, és egy gyerek előbb-utóbb felnő, így nem érdemes huzamosabb ideig haragudni rá.

Miután beszólt Voltaire-nek, rém vakmerően természetesen a távollétében, megkértem rá, hogy hagyja el a szobám. Ez még azon az öt percen belül történt, amikor is képes lettem volna puszta kézzel kivájni a csodaszép szemeit.

Adam elment. Én az ágyra vetettem magam hasmánt, hogy ha minden kötél szakad, belefulladhassak a saját nyál-, takony- és könnytengerembe. De egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem kívánom a halált.

Le kell szögeznem, hogy utálom a féltékenységet... az ésszerűtlent. Viszont egyáltalán nem esett rosszul a tudat, hogy Adamnek ennyire fontos vagyok. Azt eddig is tudtam, hogy bizonyos mértékben szeret. De ha egy ember ennyire színvonaltalan hülyeségre ragadtatja magát, akkor annak komolyak az érzései. És a komoly érzéseket meg kell becsülni, főleg, ha viszonzottak. Tudom, hogy Adam sosem fog úgy szeretni, ahogyan én őt, de amióta Voltaire megjelent a szerelmi életemben, nem vagyok telhetetlen, megelégszem ezzel az abnormális kötődéssel is.

Ezután a felismerés után lezuhanyoztam, és édesdeden álomba ájultam. Délben tértem magamhoz. Vonatunk indulásáig volt még három teljes órám, ami tökéletesen elégnek tűnt arra, hogy felöltözzek, átmenjek Voltaire-hez, visszajöjjek, újra lezuhanyozzak, hátizsákommal szép nyugodtan leballagjak a szálloda recepciójára, és úgy nézzek szembe Adammel, mintha mi sem történt volna.