LoveJournal

Kilencedik poszt - Ölelés

A Csend anatómiáját hallgattam.

Tegnap délelőtt mást sem csináltam, csak hallgattam a csendet.

Ez most nagyon költőien hangozhatott, de miután többször is tisztáztam, hogy kettőnk közül Adam a költő, elárulom, hogy az említett csendet teljesen kitöltötte a zene.

Az utóbbi napokban olyannyira magam alá kerültem, hogy kénytelen voltam a Diary of Dreams-hez nyúlni. (Ilyenkor teljesen kizárt, hogy magamhoz nyúljak.) Ez az albumuk körülbelül olyan, mint a Nirvana Unplogged in New York lemeze. Mintha egy kupica bazi erős vodkába, olyan két emberesbe – tudod, amikor kell még egy faszi, hogy lefogjon ivás közben, különben földhöz vágna a pia – beleöntenéd az egész Csendes-óceánt, és eltűnne a szesz maró harsogása, és csak az óceán csendje maradna, de ebben a csendben, legbelül a molekuláiban, ott rezegne a vodka részegítő moraja.

A Csend anatómiája*. Imádom. Irigylem a költőket, hogy át tudják adni, tapinthatóvá tudják tenni azt a kurva nagy káoszt, ami a lélekben és a szívben örvénylik.

Anatómia... A zene megtestesült a szobámban. Lélegzett és izzadt. Mellém feküdt a matracon. Együtt bámultuk a plafont, a falakat meg azt a világdarabot, ami a nyitott ablakon át volt látható a mindenségből.

Véget ért a vizsgaidőszak. Átmentem az összes vizsgámon. Ezt csak azért árulom el, mert ez az én blogom, és jogom van hencegni, sőt, akár személyi kultuszt is építhetek.

Szóval rám szakadt a totális szabadság.

Az sosem jó, ha rád szakad a totális szabadság, mert, ha mondjuk nem vagy extrovertált egy nagy csomó baráttal, sem introvertált költő, festő, vagy könyv- és filmmoly, akkor nem nagyon van mit csinálnod, és ha nem kötöd le magad, akkor jönnek a gondolatok... kötetlenül, minden racionalitástól mentesen. De nem ez a legrosszabb. Az a vég, amikor elvonulnak, és te ott maradsz tök egyedül, üresen, és várod, hogy valaki – bárki, akár még Isten is – szóljon hozzád, töltse ki az űrt, amit a szomorúságod hagyott maga után.

Nahát! Ezért kellett nekem a Csend anatómiája... kitölteni a csendet.

Mielőtt azt hinnéd, hogy az Adam-dolog taszított depibe, gyorsan tiszta vizet öntök a pohárba. (Óceánt a vodkába... Bár az óceánt már jól összeszemetelték.)

Oké, persze ez is benne van a pakliban, de azért én mégiscsak egy egész ember vagyok, akit nem kizárólag a totálisan hetero barátja iránt táplált totálisan viszonzatlan és hiábavaló szerelme határoz meg. Ugyan megígértem az elején, hogy ez a blog Adamről fog szólni, de időközben rájöttem, hogy egy kicsit rólam is kell szólnia.

Az a helyzet, hogy jelenleg nem látok sok értelmet az életemben. Tanulok valamit, ami nem érdekel, szeretek valakit, akit nem érdeklek, nem akarom megmászni a Csomolungmát, nem akarok az Egyesült Államok elnöke lenni, és még a buddhizmus is távol áll tőlem, egyszóval hiányoznak az életemből az építő jellegű kihívások.

Amióta anya megtudta rólam az igazságot... Nem ez így nem jó. Amióta tudatta velem, hogy tudja, átragadt rám a félelme. Lehet, hogy nem vár más rám, csak futó kufircok? Az igaz, hogy én nem áhítozom annyira családra, mint Adam, de azért nem vetnék meg valami hasonlót.

Persze az is lehet, hogy csak az üresség némasága mondatja ezt velem, szóval ne vegyél túl komolyan, és ne kezdj el sajnálni. A boldogsággal folytatott viszonyom vetekszik egy argentin szappanoperával, annyi különbséggel, hogy nekem nem súgják a fülembe a szövegemet.

Attól tartok, néha ismétlem magam, de el kell ezt nézned nekem, mert marhára nincs kedvem visszaolvasni a saját életem, elég volt egyszer megélni.