LoveJournal

Harmadik poszt - Aha

Úgy döntöttem, találomra kipukkantok egy léggömböt és megnézem, mi van benne.

Ugye még mindenki emlékszik rá, mik ezek a lufik?

Ha nem rémlik, nézd meg ez első posztomat, mert most nincs kedvem újra leírni, és azokat sem akarom untatni, akik tudják, miről beszélek. (Ez nem a Harry Potter és a tűz serlege.)

Szóval egy képzeletbeli tűvel beleszúrtam az egyik képzeletbeli léggömbömbe. Aranypor szállt szerteszét bennem, legalábbis én így képzeltem el a képzeletbeli pukkanást.

Egy lufiban manapság nem csak levegő van. Folyton teletömik mindenféle marhasággal. A ballagási lufimban egy maci ült, szemüveget viselt és olvasott, hogy nagyon bölcsnek tűnjön.

Mivel szeretem a giccset, tetszett az aranyeső, de amikor elállt, megláttam, mi van még a léggömbömben, és akkor elszomorodtam. A hazugságomat rejtette.

Egy jókora hazugság vagyok.

Nevezhetném magam titoknak is, de az eufémizmus lenne, és tőlem túl távol áll az irodalom ahhoz, hogy a lírával mentegessem magam.

Nehéz ezt megfogalmazni. Adam tudja, ki vagyok, de mégsem tudja, ki vagyok. Most nem arra gondolok, hogy fiúkkal szoktam csinálni, nyilván azt sem tudja, hanem például arra a tényre, hogy szeretem. Az egész barátságunk egy hazugság. Adam azt hiszi, van egy igaz barátja, de valójába nincsen, mert engem a szerelem motivál. A barátság ennél sokkal szebb és sokkal több. A barátság önzetlen, a szerelem nem az.

Lássunk egy konkrét példát! Tegnap hazafelé jövet beugrottam a cukrászdába, hogy krémest vegyek neki. Nem volt önzetlen cselekedet, mert látni akartam az örömét, figyelni akartam, ahogy a desszertvillára felszúrt süteménydarab eltűnik az ajkai között. Éjjel ezt az emlékképet vetítettem a csukott szemhéjamra, miközben a farkamat vertem.

Egy jókora szarkupac vagyok.

Amikor így rám jön az önutálat, csak fekszem a matracomon, és a falaimat bámulom. Ez elég gáz helyzet, mert egyetlen ember van a világon, akire mindig számíthatok, aki tutira mindig velem marad – már ha nem tébolyodok meg, mert akkor lehet, hogy több ilyen ember lesz –, és inkább hálásnak kellene lennem neki... azaz nekem.

Néha úgy érzem, kettéhasadok. Van egy énem, aki valójában vagyok, és van egy illúzióm, akit Adam számára teremtettem.

Elmesélem a tegnapelőtt esti beszélgetésünket.

Kolbászos rántottát ettünk, mivel az én reszortom volt a vacsikészítés. Adam feltűnően hallgatagon rágta a falatokat.

– Szerelmes vagy? – Egy nálam erkölcsösebb ember azt kérdezte volna tőle, hogy jól van-e.

– Miért? – Adam tekintete sötétbarna volt, mert egy hete kiégett két villanykörte a csillárban, és olyan félhomály van a konyhában, mint Álmosvölgyben.

– Ebben a miértben hol a logika? – Örültem, hogy nem látjuk egymást vakító fényességben.

– Miért kérded, hogy szerelmes vagyok-e? – Adam beletúrt a hajába. Irigyeltem az ujjait.

– Mert fura, hogy már több mint három hete nem vagy az. – Már említettem, hogy Adam sosem volt szerelmes, viszont sokat beszél és annál is többet ír a szerelemről. Ez is egy hazugság, de ebből legalább mindketten kivesszük a részünket. Ki szerelmesnek, ki szerelemtelennek hazudja magát.

– Pedig nem vagyok. – Egy ne-idegelj! sóhaj szállt felém, és én elspájzoltam, mert a sóhajait is gyűjtöm.

– Hogy bírod?