Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

4.2 "Óra...indul!"

Barbara

Végre kaptam egy új lehetőséget, és máris tovafoszlott minden reményem. Ha veszítek a próbán, a gonosz démoni énem tér vissza a testemben, és kitudja milyen pusztítást hagyna maga után.

Az a test az enyém is, nyernem kell!

Bár azt is megtudtam anyámtól, hogy csak a boszorkány erőmet fogom tudni használni, amiről semmit sem tudtam, mondhatni idegen voltam saját magamnak. A próbán a nullánál is lejjebb indulhattam. Mielőbb rá kellett találnom a másik énekre, különben végem!

– Szóval te lennél Barbara Cartland, vagy inkább Diabolique? – Lucifer hangja a mennydörgéséhez volt hasonló. Körülöttünk minden lángokban állt, az ég sötét volt, a föld száraz, kormos és hamuval teli. Meghurcolt lelkek sokasága dolgozott láncokba verve. Nem így képzeltem el Lucifer „palotáját". Ő maga hatalmas volt, teste vörösen izzott, fejét két szarv ékesítette, lapockájából pedig fekete tollas szárny nőtt ki. Sötét rubinköves inget viselt, egy hasonló színű nadrággal. Megjelenése nem csak elegáns volt, hanem parancsoló is. Kemény arcvonásai tették még ijesztőbbé, a hangjáról már nem is beszélve. Büszkén ült tüzesen izzó trónszékében mialatt engem figyelt.

– Diabolique? - kérdeztem vissza alig hallhatóan.

– Ez Aurel vezeték neve – súgta fülembe anyám. Így már mindent értettem.

– Igen én vagyok! – néztem fel a Pokol urára. Hangom keménynek és határozottnak hangzott. Igyekeztem nem kimutatni előtte a félelmemet. Koromfekete tekintetében a lángok fénye tükröződött vissza, miközben engem nézett.

– A jövőnk reménysége - húzta mosolyra a száját.

Mintha egy cseppnyi iróniát véltem volna felfedezni a hangsúlyában.

– Nem félsz? – indult meg felém. 

Ha vert volna a szívem, akkor biztosan a torkomban dobogott volna már. Nem tudtam tovább állni a csontjaimba ható tekintetét, a földre pillantottam. Lucifer megállt előttem, kezével megemelte az államat.

– Válaszolj! – morogta. – Félsz? – kérdezte újra.

Összeszedtem minden bátorságomat. Már éppen nyitottam volna a számat, mire anyám közbe lépett.

– Hagyd már! Te magad is jól tudod, hogy fél – lépett kettőnk közé indulatosan, mint egy anyatigris. Lucifer lenézően mérte végig anyámat.

– Én a helyedben visszavennék, Alice. Elvégre nekem köszönheted, hogy nem valamelyik pokolbéli meghurcolt közt vagy – egy kis kaján vigyor terült el az arcán, majd egy csókot lehelt anyám ajkaira.

Ott helyben a hamuba gyökerezett a lábam. Legszívesebben inkább megvakultam volna, csak hogy sose lássam ezt a jelenetet.

Anyám odaadta volna magát neki?

Az arckifejezéséből ítélve nem önszántából tette.  Akaratlanul is elképzeltem magam előtt, ahogy ez a patkány kihasználja anyámat minden éjjel. Émelyegni kezdett tőle a gyomrom és ökölbe feszített kézzel próbáltam visszafogni minden ellenszenvemet, ami hirtelen felgyűlt bennem.

– Nem félek! – húztam ki magam.

– Lám csak! – fordult újra felém. – Örömmel látom, hogy nem csak külsőleg hasonlítasz az anyádra – kacsintott rám, mire egy undor szaladt végig az arcomon. 

Lucifer csettintett, mire pillanatok alatt eltűnt alólam a föld. Behunyt szemmel vártam, hogy történjen, aminek történnie kell. Amikor már újra szilárd talajt éreztem a talpam alatt, felpillantottam. Újabb helyszínen találtam magam. Egy nagy vörös tó terült el előttem, körülöttem pedig egy stadion magasodott, melyen megannyi lény zajongott a kilátókon. Úgy éreztem magam, mintha egy gladiátor arénába kerültem volna. Lucifer a csatlósaival és anyámmal az oldalán, egy emelvényen ültek. Mellettem pedig a démoni énemet pillantottam meg. Szeme vörösen izzott, haja kissé csapzottan állt, sápadt bőrét még jobban kiemelte a fekete ruha, amit viselt. Amíg őt talpig sötétbe öltöztették, addig rám fehér göncök kerültek. Bár nem mintha nem lehetett volna különbséget tenni kettőnk közt, de nyilván ez a játék része lehetett.