Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

15. Látogatási idő

Martin

Tompán dörömbölő hangra ébredtem, mintha a mellettem lakó kolesztársam egy szöget kalapálna be a falba. A másik oldalamra fordultam, még arra se vettem a fáradtságot, hogy résnyire kinyissam a szemem. Anélkül is érzékeltem szemhéjamon a tűző napsugarakat.

– Kicsim, ébredj! - szólongatott anyám.

Azonnal felkaptam a fejemet, hiszen valamiért teljesen abban a hitben voltam, hogy a kollégiumban töltöttem az éjszakát. Ránéztem az éjjeliszekrényen lévő digitális órára és mentem lesápadtam.

Basszus! Már tizenegy óra! Elkéstem, a picsába!

Mint akit ágyúból lőttek volna ki úgy felpattantam, magamra kapkodtam a ruháimat és kiviharoztam a szobámból. Kis híján keresztül gázoltam anyámon is, aki egy pillanatig tétlenül a falhoz passzírozódott, amíg én a fürdőszobába rohantam.

– Martin, drágám! - jött utánam, de rá se hederítettem. Egy villámgyors mozdulattal megnyitottam a csapot, majd a kezemmel mertem egy adag hideg vizes ébresztőt az arcomra.  – Figyelsz te rám?! - anya végül felemelte a hangját és csípőre tett kézzel beállt az ajtóba. Felé fordultam, miközben arcomról és karomról folyt a víz.

– Mi van már? Így is késésben vagyok. Az igazgató ki fogja tekerni a nyakamat, amiért nem mentem vissza este az iskolába – morogtam morcosan, azzal lekaptam a csap mellett logó fogasról a törölközőmet, és végigdörgöltem vele a nedves bőrömet.

– A füleden ültél eddig? Az előbb mondtam el, hogy betelefonáltam reggel az igazgatónak, hogy nem mész be, mert ma kivizsgálnak a kórházban – hadarta, mire egy értetlen grimaszt vágtam neki.

– De engem nem vizsgálnak ki – ráztam meg a fejemet.

– Jaj, drágám! – felsóhajtott – Nem is lesz semmilyen vizsgálat, azt csak úgy mondtam. Gondolom nem örültél volna, ha három óra alvás után kirángatlak az ágyból, hogy az iskolába küldjelek. Jól tudom, mennyire megviselt téged és persze mindenkit, ami Tinával történt, meg a kis barátnőddel – keresztbe fonta mellkasa előtt a karjait és az ajtófélfának támaszkodott.  Hatalmas kő esett le a szívemről, nem is kő, inkább egy egész szikla. Szemem bizonyára hálásan felcsilloghatott, mert anyám ajkai szép lassan mosolyra húzódtak.

– Na, gyere ide! - széttárt karjaival felém közeledett, majd megölelt. – De ezért cserébe ma be kell menned a vérvétel eredményéért, rendben? - hangja élesen csengett a fülemben.

– Persze és köszönöm – bólintottam megerősítés gyanánt. 

Nem voltam az érzelgősség híve, de jól esett anyám ölelése. Természetesen viszonoztam a gesztust, és még erősebben megszorongattam aprócska, vékony testét. Orromat átjárta a már jól ismert kellemes illat, ami egészen egyedül álló volt, semmihez sem fogható. Teleszívtam vele a tüdőmet, haja megcirógatta az orromat, ahogy belefúrtam arcomat a vállába.

– Jaj, még a végén összetörsz! - bújt ki karjaim közül, és játékosan a vállamra csapot. Hangja érezhetően magasabb volt a megszokottnál és csillogott a szeme. Mielőtt még teljesen felmérhettem volna az arcát, kiviharzott azzal az indokkal, hogy csinál nekem reggelit. Tudtam, hogy sírni fog.

Az újévtől kezdve, mintha ránk borult volna egy adag balszerencse. Anyámnak mindig kellett valami vagy valaki miatt aggódnia. Legtöbbször miattam, a depressziós heteimnek hála. Szinte a nyomomban kellett lennie minden egyes alkalommal, hogy ne nyírjam ki magam. Aztán aggódhatott a vadászos dolgaink miatt, hiszen féltet minket, hogy úgy végezzük majd, ahogy apánk. A következő pedig Tina, aki kis híján majdnem végleg ott maradt az intenzív osztály ágyán, amiről persze anyám mit sem tudott.