Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

6. Camarlo

Barbara

Egy újabb pihenő választott el a végső harmadik megpróbáltatásomtól. Borzasztóan izgultam, ha vert volna a szívem bizonyára már a torkomban éreztem volna szapora lüktetését. Fogalmam se volt milyen feladatot találhatott ki Lucifer, de minden áron nyerni akartam. Egyedül nekem volt veszíteni valóm, mivel Aura démonként egy megszállás során bármilyen testbe költözhetne, amíg én kósza lélekként kísérthetném maximum a földön élőket. Vissza akartam jutni, még volt egy elintézetlen dolgom Martinnal.

– Szemet szemért, fogat fogért! - sziszegtem halkan, távolba meredő tekintettel, amikor is váratlanul kopogtattak.

Az illető nem várta meg válaszomat, gond nélkül benyitott. Fekete ruhája és hosszú sötétbarna haja lágyan hintázott egyik oldalról a másikra minden egyes lépésekor. Meglepődve kecmeregtem ki a kényelmes karosszékemből.

– Üdv, Cartland! - mosolygott rám a kevésbé őszinte, ám bájos mosolyával.

– Üdv, Diabolique! - viszonoztam köszöntését egy kis gondolkodás után. Aura vörös szemében egy különös csillogást véltem észrevenni. Nem tudtam az okát, de mindenesetre a két lépés távolságot megtartottam.

– Csak sok szerencsét akartam kívánni. Tudom, hogy sokat jelent ez neked, elvégre egykoron egyek voltunk. Talán hagylak nyerni, persze nem olyan feltűnően – kacsintott rám és barátságosan megveregette a vállamat.

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől. Miért hagyna nyerni? Hogy utána megszállhassa a testemet és az irányítása alá kerülhessek? Ennek semmi értelmét nem láttam.

Mire odajutottam, hogy rákérdezzek, Aura már sarkon fordult és magamra hagyott. Ledermedve pislogtam utána. Agyam megállás nélkül kattogott az elhangzottakon. Nem mertem megbízni benne.

Lucifer ismét a palotájában fogadott minket. Aura már a trónja előtt állt, bátorítóan rám mosolygott és magához intett. Lépteimben éreztem az egyre rám nehezedő láthatatlan súlyokat, amelyeket a próba miatti nyomás okozott. A tét óriási volt. Ritkán adatik meg a lehetőség egy új életre. Előre tudtam, hogy hosszú és nehéz időszakon kell majd túljutnom, ha újra a Földre kerülök, de minden kockázatot megért.

– Készen álltok az életeteket eldöntő feladatotokra? - kelt fel Lucifer a trónszékéből, lassú ám elszánt lépteket téve felém. – Nem lesz könnyű dolgotok, bármennyire is egyszerűnek hangzik. A cél, hogy kijussatok a Camarlo területéről, és csak egyetlen egy szabály van, éljétek túl!

Mondata után el tudtam képzelni egy drámai mennydörgést és villámlást, mint ahogy az a filmekben szokott lenni.

– Mi az a Camarlo? - tettem fel azonnal a kérdést. Lucifer megragadta kezével az államat és alig halhatóan a képembe suttogott.

– Majd meglátod! Ha szerencséd van, nem kell itt maradnod velem, bár nem bánnám, ha veszítenél - kacsintott rám, amitől felfordult a gyomrom, mivel egyből leesett a célzása, miszerint engem is az ágyasának szánna, akár csak anyámat.

– Álmodban! - vágtam vissza merő meggondolatlanságból, dühből.

– Csak ne hogy véletlenül beleavatkozzak a játékodba - felelte fenyegető hangon, majd Lucifer visszaült a trónjába.

– Nos, készen álltok? – dördült fel földöntúli mély hangja. Aurával egyszerre bólintottunk, mire a Pokol ura egy csettintéssel újra a féregjáratba repített minket.

Mégis milyen lény lehet az a Camarlo?

Ezen járt az agyam egészen addig, amíg egy puffanás kíséretében talajt nem értem egy félhomályos szoba fapadlóján. A por vastagon ellepte polcokat és bútorokat, a sarkokban hatalmas pókok szőtték be a falakat. Az ablakokat félig bedeszkázták, amiket szakadt, rongyos függönyök kereteztek. Kitekintettem a deszkák rései közt, hogy túltegyek mardosó kíváncsiságomon. A szoba igen magasan lehetett, beláttam az alattam húzódó farengeteget és a végeláthatatlannak tűnő kertet. A messzeségben egy hatalmas kapu körvonala rajzolódott ki, amely a próba végét, a kiutat jelenthette. Itt csak az nyerhet, aki mer, gyors és talpraesett. Ha eljutottam idáig már nem veszíthettem.