Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

19. A szökés

Barbara

Követtem Mattet a felkelő napsugarak által megvilágított nappaliba. Kezével a kanapé felé intett, mire szó nélkül levetettem magam. Ujjaimmal végigsimítottam a puha, hűvös tapintású bőr ülőgarnitúrán. Szememmel körbepásztáztam az ízlésesen kifaragott fabútorokat és arra a megállapításra jutottam, hogy ez valami újabb titkos Smith nyaraló lehetett, amiről nem tudtam eddig. Matt közvetlen előttem foglalt helyett, a dohányzó asztalon. Arcán narancssárga fények játszottak, ahogy a kintről jövő fény bevilágított. Fejemet oldalra biccentve igyekeztem a mögötte lévő ablak felé sandítani, remélve, hogy láthatok valamit az ottani külvilágból. Az üveg előtt bokrok leveleit és a pár méterre lévő fák törzsének rengetegét véltem felfedezni.

– Hol vagyok? - suttogtam magam előtt, amíg a kinti tájra meredtem.

– Biztonságban - felelte Matt.

Bólintottam, aztán ismételten a fiúra pillantottam. Az arcán lévő párnapos borosta sokkal férfiasabbá tette megjelenését. Gesztenye barna haja még mindig kuszán meredt az ég felé. Az ő testalkatán is meglátszott az edzések eredménye. Pólója alól szálkás izmai kidagadtak, ahogy keresztbe fonta karját a mellkasa előtt.

– Mit fogtok velem csinálni?

– Nem tudom. Roberten fog – húzta félre a száját.

– Akkor ne számítsak semmi jóra?

– Mikor ettél te utoljára? - ráncolta össze a homlokát, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

– Fogalmam sincs - válaszoltam kissé elgondolkodva.

Amióta a faházban tartózkodtam, azóta éreztem újra először szomjúságot és a farkas étvágyat. A pentagramma, és az a nyavalyás ezüst karperec valószínűleg legyengített. Amióta megöltem azokat az embereket a lakótelepen egyszer sem voltam igazán éhes. Sőt, teljesen elememben éreztem magam. Egy pillanatra sem gondoltam az evésre. Ez kissé nyugtalanított, hiszen ez az jelentette, hogy még inkább kezdtem elveszíteni az emberi mivoltomat.

– Látszik - közölte sajnáló tekintettel, majd felállt és a konyha felé vette az irányt. Követtem tekintetemmel a fiú alakját, aki épp egy hatalmas szendvicset próbált összedobni.

Az ő jelenlétében ténylegesen is biztonságban éreztem magam. Bár nem tudtam megmondani, hogy miért. Belülről továbbra is mart a nyugtalanság, a menekülési vágy. Ott volt az ajtó, pár méterre tőlem. A lehetőség adott lett volna, viszont a tudat, hogy ebben a faházban van meleg víz, étel, áram, talán puha ágyak és rendes tető a fejem felett, az emberi énem mégis arra ösztökélt, hogy maradjak.

Amíg az ajtón pihentettem a szemem, Matt már jött is vissza hozzám.

– Az ajtó zárva van, és amíg a karperec rajtad van nem is tudod elhagyni az épületet. Erős varázslat ül ezen a földön - közölte nevetve, majd felém nyújtott egy tányérnyi szendvicset és egy pohár hideg tejet.

Az étel látványától felmordult a hasam. A démonvadász mosolyogva nézte, ahogyan ettem, nem szólt egy szót sem.

– Köszönöm - hálálkodtam, amikor elvette előlem az üres tányért és poharat. Úgy éreztem, hogy még három ilyen szendvicset be tudtam volna nyomni.

– Most akkor beszélgessünk egy kicsit. Hogyan kerültél vissza?

– Láthattad nem olyan rég. Lucifer próbáját kellett kiállnom hozzá. Aminek része volt a te megszállásod is, amiért egy bocsánatkéréssel tartozom.