Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

18. Fogságban

Barbara

Az orromba szívott hamutól elkezdtem prüszkölni, amitől egész testem megrázkódott. Szememet automatikusan lehunytam, és amikor újra kinyitottam, már eltűnt felettem a koromfelhő és a pernyeeső, torkomat sem égette már a forró levegő. Hideg, nyirkos, kemény talajon feküdtem, a sötétbe borult csillagos ég alatt. Fájdalom cikázott a végtagjaimban, melyet pár másodpercig megmozdítani sem bírtam. A föld tompám beleremegett, minden egyes idegvégződésemen végigsiklott a rezonálása, aztán elmosódott hangokra lettem figyelmes. Jobbra fordítottam a fejem, ahol egy hatalmas vaskonténert találtam, amibe a fiatal srácokat rejtettem el.

Visszatértem - hunyorogtam, majd amint erőre kaptam, egy határozott mozdulattal letéptem magamról a csálén álló maszkomat. Óvatosan ülőpózba toltam fel a testemet, aztán végignéztem a combomat fedő, egykor hófehér ruhámon, amit beborított a mocsok. Lesöpörtem magamról a hamvakat, mely befedte egész mellkasomat és a hajamat. Kicsit értetlenül meredtem a tenyeremre tapadt pernyére, fogalmam se volt róla, hogy mégis mi történhetett velem.

Mozgásra lettem figyelmes, a villanyoszlop mellett fel is tűnt egy emberi alak. Csak a sziluettjét láttam, amelyről meg voltam győződve, hogy egy férfié. Ahogyan a fény körbevilágította testét, úgy festett, mint egy angyal. Egy darabig csak bámultam, aztán különös érzés hasított a mellkasomba, amit figyelmeztetésnek vettem. Felpattantam a hideg kőről és hátrálni kezdtem a mögöttem lévő sötét sikátor belsejébe.

– Jól vagy? - megszólalt ismerősen csengő lágy hangján. – Mi volt ez az egész?

A fiú, aki utánam jött a buliból, megállt pár lépésnyire tőlem. Arcának körvonalai egyre jobban kirajzolódtak, ahogy kezdett hozzá szokni a szemem a félhomályhoz és a holdfényhez. Jobban szemügyre vettem azokat a jéghideg szemeket, a sötét haját, az átlagos testmagasságát és szálkás alkatát. A szívem egyre hevesebben kezdett verni, a levegőt szaporábban vettem, szinte lihegve.

– Nem akarlak bántani - mosolyodott el, apró gödröcskék jelentek meg a szája körül, majd álarcát a homlokára tolta.

– De én igen! - csúszott ki indulatosan a számon, amint felismertem Martint. A haragom, amit iránta éreztem a vártnál is jobban felülkerekedett rajtam. Mint akit puskából lőttek volna ki, idegesen megindultam a fiú irányába. Kezemmel suhintottam egyet, mire a meglepett ellenfelem, hangos puffanás kíséretében a vaskonténerhez csapódott. Lassan feltápászkodott a földről, fejét megdörzsölte, ahol az ütés érte, és értetlenül meredt rám. Ahogyan minden lépésemmel csökkentettem a köztünk lévő távolságot, úgy láttam az elkerekedett tekintetében a csodálkozást. Ledermedve bámult rám és némán formálta ajkaival a nevem.

Ujjaimat görcsösen ökölbe feszítettem az idegességtől, bizsergett a szám, ahogy magam előtt láttam a csókcsatánkat. Már értettem miért tűnt olyan másnak a többihez képest. Korábban azt hittem, hogy az elátkozott ajkam minden férfit az uralmam alá tud hajtani, de tévedtem, a vadászokra nem hatott. Sőt, még én éreztem magam gyengének tőle.

– Olyan régóta vártam már erre a pillanatra - szólaltam meg jeges hangon, alig egy méterre Martin előtt.

– Én is - halkan válaszolt, miközben folyamatosan méregetett. Mellkasa a normálistól gyorsabban emelkedett a szapora légvételektől, szívének zakatolását szinte a fülemben hallottam.

– Szóval ismételten meg akarsz ölni? - emeltem fel a hangomat.

Szemem égni kezdett, mintha parazsak lettek volna a helyében.

– Megfizetsz azért, amit velem tettél! - sziszegtem, aztán hátráltam pár lépést, hogy ismételten neki csaphassam a testét valaminek. A kezemmel suhintottam egyet, de arra nem számítottam, hogy ennyire gyors és elugrik előlem. Ezért ő helyette a hatalmas vaskonténert repítettem balra, mely visszhangozva borult fel és puffanva estek ki belőle a holttestek. Az élettelen tetemekre felé fordultam, majd azonnal a másik irányba kaptam a fejem. Féltem, hogy Martin hátulról rám vetődik.