Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

9. Lázálom

Martin

A hosszú folyosórendszerből kijutva, egy nagy terembe vittek minket a démonok. Összekötött kezekkel és lábakkal cipeltek a hátukon, majd levetettek a kemény földre. Sajgott a hátam a nagy eséstől. Pár másodpercig magatehetetlenül feküdtem, ameddig Aaron fel nem rugdosott.

– Hajolj meg a vezérünk előtt, te kutya! – sziszegte. Belemarkolt a hajamba, aztán felhúzott térdepelő pozícióba. A hely, ahol voltunk nem sokban különbözött a folyosótól. Rideg kőfal vett körül minket, csupán a fáklyák világították meg a teret. Néhol egy rozzant asztalt és egy poros széket véltem felfedezni a rongyos vásznak alól. Akár csak egy horror filmben, minden nyomasztó és vészjósló. Többiek arcáról a rettegést lehetett leolvasni. Biztos voltam benne, ha bármi módon felbosszantjuk Aurelt, nekünk annyi!

– Mit kerestek itt? – dördült fel Aurel hangja. Veséig hatoló szúrós pillantásokkal illetett engem. Pár lépéssel állt csak előttem, de mégis olyan hatalmasnak tűnt.

– Semmit – böktem ki gyorsan. Bár mélyen jól tudtam, hogy ez a válasz nem fogja kielégíteni a kíváncsiságát.

– Semmit? – felemelte hitetlenül a szemöldökét.

Apám jegyzetei jutottak azonnal eszembe, ahol többször is megemlítette az Aurel nevet, illetve fajának ritkaságát, akik képesek voltak test nélkül, démoni alakjukban is élni a földön. Bele se mertem gondolni, hogy ha emberi alakban ennyire erős, milyen lehetett teljes valójában.

– Szóval csak úgy véletlenül tévedt ide a ti vadász sleppetek, még hozzá teljes fegyverzetben? Ez nagyon hihető, tényleg, de korábban kéne felkelned hozzá, hogy engem hülyének nézzél! – a mondata végére szeme felizzott, vörösen égett a tekintetembe. Egy pillanat alatt megragadta nyakamnál fogva a felsőmet, és egy könnyed mozdulattal maga fölé emelt. Éreztem, ahogy a lábam felemelkedett a talajról, pulcsim recsegve kezdett megnyúlni az ujjai közt.

– Nos, honnan tudtátok, hogy itt vagyunk? – sziszegve préselte ki a szavakat, szeme összeszűkült. Álltam a tekintetét, nem akartam gyengének és megfélemlíthetőnek mutatni magam. Az csak hátrány lett volna a számunkra. Tekintetemmel próbáltam befolyásolni a démont, ez volt az utolsó esélyünk.

– Eressz el és engedj vissza minket az iskolába! – elhaló, rekedtes hangon ugyan, de parancsolva szóltam hozzá. Abban a pillanatban láttam, ahogy szeme fátyolossá vált, majd leengedett a földre. Aurel egy lépést hátrált, megrázta a fejét és lassan újra visszatért a két vérvörös szempár. Egy határozott mozdulattal suhintott kezével a levegőben, mire a testem azonnal a mögöttem lévő falnak csapódott. Tina az ijedségtől felsikoltott, Matt kétségbe esve meredt rám és a démonra, Nathalie pedig csak a földet bámulta, háttal nekem.

– Te! – fenyegetőzve felém bökött mutató ujjával – Megpróbáltál manipulálni? – hitetlenül pislogott felém, majd ravaszul elmosolyodott.

– Ostoba kölyök - legyintett, majd hátat fordított és Tina elé sétált. – Kis hal vagy te még ebben a tóban!

Igyekeztem titkon kibontani kezemet a kötelek rabságából, amíg nem velem foglalkoztak. A bokámhoz elrejtettem a tőröm, amit szerencsére nem vettek észre, így azt nem kobozták el tőlem. Nem győztem matatni a nadrágszáramnál a legkisebb feltűnés nélkül, mire végre sikerült megkaparintanom. Elkezdtem fűrészelő mozdulatokkal levágni a bokáim közti köteget.

– Miért kell ellenkezni folyton? Nem egyszerűbb az igazat elmondani? – guggolt le Tina elé Aurel és megragadta az állát. Tina bőszen bólogatott.