Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

11. Rémálom

Barbara

Fáradtan vetettem le magam az elnyűtt matracomra, mint aki egész nap keményen dolgozott. Talán azoknak az embereknek ki is járt volna az a jól megérdemelt pihenés, nem úgy, mint nekem, hiszen egy embert gyilkoltam meg. Pontosabban részt vettem egy brutális kivégzésben, szám szerint az ötödikben. Egy szörnyet hoztam magammal, aki gonosz lelkeket evett. Ez élteti, ettől lesz erősebb, de vajon gonoszabbá válik tőle? Ha ő nem is, én annál inkább. Legalább is úgy éreztem, hogy minél tovább voltam újra a Földön, annál jobban kezdtem elveszíteni önmagamat. Még csak lelkifurdalásom se volt, amiért az a szerencsétlen meghalt. Egy pillanatra sem törtem meg tőle, teljesen érzéketlen maradtam. Korábban teljesen összezuhantam, amiért egy életre kerekesszékbe juttattam azt a srácot. Mára viszont életemnek ez a szorongással teli oldala teljesen eltűnt.

Jelenleg egy dolgon kattogott az agyam, még pedig azon a plusz információn, amit attól a maffiatagtól tudtam meg. Aurel, az állítólagos vér szerinti apám, halandó és persze rosszlelkű emberekkel paktált le. Ők szó szerint eladták a lelküket az ördögnek. Ártatlan és részeg fiatalokat tömtek tele drogokkal, hogy gond nélkül odaadják a testüket a démonoknak. Ilyen egyszerű és könnyű megszállást keresve se találtak volna. Tudni akartam, hogy mire készülhet, hogy vajon tényleg valami hatalmas dolog kezdődött el a háttérben?

– Min gondolkozol ennyire? - zökkentett ki Marlo. Oly annyira váratlan volt a megjelenése, hogy izmaim akaratlanul is összehúzódtak, ezzel elérte, hogy hátra ugorjak a matracomon az ijedtségtől.

– Észre se vettem, hogy bejöttél - szegeztem rá a tekintetemet.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy ott ült előttem egy hatalmas zöld kanapén. – Az meg hogy került ide?

– Most hoztam ide - barátságosan elmosolyodott.

Nekem fel se tűnt, pedig biztosra vettem, hogy nem kis zajjal rakhatta le. Apám melegítőjét viselte, miután megmosakodott a folyó parton. Éreztem rajta a föld és az édesvíz illatát, amely kimondottan üdítően hatott rám. Ahogy jobban elemeztem szőke borzos haját, rikító zöld szemét és fiatal puha arcát, arra a következtetésre jutottam, hogy senki nem nézte volna ki belőle, milyen egy bestia lakozik a bőre alatt.

– Jól vagy? Nagyon elmerültél magadban - húzta össze aggódva a szemöldökét.

– Persze. Csupán elgondolkodtam azon, amit az a pasas mondott nekem odabent. Talán nincs sok jelentősége, de különös megérzésem van vele kapcsolatban.

– Esetleg elmondod, vagy találjam ki?

– Azaz ember, Aurel egyik szövetségese volt. Drogokat adtak a bulizó fiataloknak, amitől elveszítik a beszámíthatóságukat, és az önkontrolljukat, majd megszállják a démonok. Az irányításuk alá kerülnek, de nem tudom, hogy miért? Mire kell az a sok ember? - dörzsöltem folyamatosan a homlokomat, mintha az segítene abban, hogy rájöjjek.

– Ez egyszerű! Sereget gyűjtenek - mondta a számára egyértelmű választ, olyan nyugodt hangnemben, mintha csak az időjárásról csevegtünk volna.

Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?

Korholtam magamat, amiért nem gondoltam erre a lehetőségre, pedig elég nyilvánvalónak tűnt. Marlo abban a pillanatban egy zsenivé nőtte ki magát a szememben, viszont nem tudtam megérteni, miért volt olyan nyugodt?

– És ezt csak így mondod?

– Mit izgassam magam? Évszázadok óta így zajlanak a dolgok a világaink között. Ez nem meglepő, fel kell készülniük az embereknek. Gondolom, előbb vagy utóbb rájönnek ők is mit terveznek - lazán elterült a rozzant kanapéján, és karjait összekulcsolta a tarkója alatt.