Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

20. Mérgezés

Barbara

Forró levegő kaparta a torkomat, miközben lihegve rohantam vaktában az erdő mélyébe. A nap perzselő sugarai kúsztak át a fák ágai közt, égetve ezzel védtelen bőrömet. Bukdácsolva haladtam az egyenetlen felszínen, melytől vállam akaratlanul is rázkódott, hiába próbáltam jobb kezemmel rögzíteni a karomat a testemhez. Minden egyes lépéssel nyilalló fájdalom hasított a sérült végtagomba, de mégis elenyészőnek tűnt a testemben dübörgő adrenalintól.

Az alattam ropogó ágak mellett a saját nevem visszhangzott a levegőben. Kérlelően szólítgattak, miközben egyre közelebbről hallottam cipőjük tompa ütődését, továbbra is követtek. A madarak daloló csiripelése oly távolinak hangzott a fülemben lüktető vér hangjától. A szívem eszeveszettül pörgött, agyam csak az előttem lévő ösvényre koncentrált, legalábbis igyekeztem minden zavaró tényezőt kizárni.

Lábfejem az egyik göröngyös gyökérbe beleakadt, egész testem előre lendült, de még éppen időben sikerült visszahoznom az egyensúlyomat, mielőtt még elhasalhattam volna. Térdem remegett a kimerültségtől, már szinte dobálva pakolgattam előre a lábamat, melyre mintha tonnás súlyokat aggattak volna. Kerestem egy vaskos fát és mögé rejtőztem el, hogy kifújhassam magam. Lerogytam a tövében, miközben tüdőm sípolva kapkodott levegő után. Arcomat elöntötte a forróság, hátamról már patakokban folyt a veríték. Óvatosan visszapillantottam a fatörzs takarásából, hogy megbizonyosodhassak arról, követtek-e. Nem láttam és nem is hallottam annak jelét, hogy a közelben jártak volna. Így kicsit nyugodtabban kezdtem venni a levegőket. Karomat továbbra is erősen tartottam. Reméltem, hogy mielőbb öngyógyulásba kezd. Az adrenalin kezdett elfogyni, így a fájdalmat is egyre intenzívebben érzékeltem. Nyöszörögve döntöttem hátra a fejemet, legalább a megégett csuklóm már a múlté lett, viszont éreztem, hogy a vállam is kiugorhatott a helyéről. Irreálisan is előre csúszott a kulcscsontomhoz. Csupán percek teltek el a bravúros menekülésem óta, mégis úgy éreztem, mintha egy kamion hajtott volna át rajtam órákkal ezelőtt.

– Aura - suttogott egy vékonyka hang, amire azonnal felkaptam a fejem, de nem láttam senkit. Kirázott a hideg, amikor ismételten megszólalt, immár sokkal közelebbről. Újra hátra pillantottam a fa mögül, de nem állt ott egy lélek sem. Amikor visszafordultam, egész testem összerezzent az ijedtségtől, még fel is jajdultam a karomba belenyilalló fájdalomtól. Ugyanis a szemközti fatörzsön egy ökölnyi nagyságú szőrös pók mászott, melynek torján denevérszerű szárnyak nőttek ki, és nyolc apró, kidülledt szempár meredt rám. Egy pillanatra még a levegő is belém szorult, ahogy megrökönyödve bámultam a lefelé mászó pókot.

– Mit keresel itt, Aura? - egy szárnycsapás kíséretében a fűbe ugrott és felém indult.

Semmi kétség! Bediliztem! - futott végig az agyamban, és behunytam a szemem annak reményében, hogy ha kinyitom már nem lesz ott.

– Már nagyon keresnek téged - szólalt meg ismételten a kis szörnyeteg.

Lábszáramat apró lábak csiklandozták, amitől azonnal felpattant a szemhéjam, és a már térdemen mászó dologgal néztem farkasszemet. Sikítva felugrottam és ész nélkül futni kezdtem. Még percekig éreztem a súlyát a lábamon, ezért lepillantottam, mire még mindig ott csimpaszkodott. Elveszítettem a maradék józan eszemet is a rusnyaságot látva, őrjöngve ráztam le magamról. Annyira a tudatomba hasított a félelem, hogy még azzal se foglalkoztam melyik irányba tartottam. A térdem égni és lüktetni kezdett, pontosan ott, ahol az a pókszabású lény rajtam időzött.

Egyre lassabban tudtam futni, majd végül már csak húztam magam után a lábamat. Valami nagyon nem stimmelt. Ez a különös érzés elkezdett szétterjedni a testemben, és már csak arra lettem figyelmes, hogy izmaim elernyedtek, amitől a földre zuhantam. Amint a talajra puffantam, minden erőmet megfeszítve mellkasomhoz húztam a lábaimat. Ekkor észrevettem, hogy az egyik térdem bepirosodott és két apró foglenyomat helyezkedett el a vörösség közepén. Megharapott az a dög, és valami mérget fecskendezhetett belém, mert már nem tudtam megmozdítani egyik végtagomat sem. Kezdtem lebénulni, amit belül olyan perzselő érzés követet, mintha elevenen égtem volna el. Fájdalmasan felsikoltottam, többször is egymás után. A szívem szabálytalanul vert a mellkasomba, levegő után kapkodtam. Bénulás már nem csak a végtagizmaimra húzódott, hanem a légzőizmaimra is.